Schultheisz Emil: Traditio Renovata. Tanulmányok a középkor és a reneszánsz orvostudományáról / Orvostörténeti Közlemények – Supplementum 21. (Budapest, 1997)
2. Az arab medicina assimilatiója a későközépkori latin orvosi irodalomban
12 is kontrasztírozó periódust reprezentálnak. Ez a maga, néha ellentétes, irányaival a medicina eszmei áramlatainak megítélését önmagában tette és teszi nehézzé, a szemlélet és gyakorlat pedig, mely egy-egy kéziratból akar általánosítani, egyenesen lehetetlenné. Ezért a kérdéseket nem egy szövegből kiindulóan, hanem először általánosságban kell megfogalmazni ahhoz, hogy egy textus kapcsán később konkrétan legyenek megválaszolhatók. A kérdések — melyekre ma sem adhatók mindig és minden vonatkozásban biztos magyarázatot nyújtó válaszok — a következőképpen hangzanak: Mit tudunk a korai középkor orvosi literatúrájáról általában? Milyen szerepet játszott ebben az arab orvosi irodalom? Mindkét kérdés bizonyos mértékig függvénye a későközépkori arab medicina befolyása felismerésének. Miként ítéli meg az arab medicina önmagát? Ez talán a legnehezebben megválaszolható kérdés, oly sok itt az irodalomban a subjectív elem. Továbbfolytatva a gondolatsort; miképp változott az arab medicina az antik nyugati medicina és természettudomány receptiója által és ezzel kapcsolatosan mennyi ebben az ,,arab" literatúrában a görög és a par excellence arab, illetve a nyugati medicina irodalmában milyen ennek az aránya? Továbbá, mennyiben folyománya a középkor orvosi irodalma közvetlenül az antiknak, és mennyit nyert arab közvetítés révén? Milyen feltételrendszerben alakult ki abból az orvostudomány, helyesebben az, ami a medicinában tudományosan megalapozott? Jóllehet jelen rövid tanulmányomban a fenti problémákkal kapcsolatosan csupán az arabismus latin receptiójának néhány részletével foglalkozom a Constantinus Africanus és Gerardus de Cremona közötti időszakban (12—13. század), nem teljesen követve az arab munkák sujetjét, a jobb megérthetőség kedvéért, ki kell térnem néhány mondat erejéig a görög medicina receptiójára az arab középkorban. Ez a periódus az orvosi irodalomban a 8. század kezdetétől a 10. század végéig terjed. Míg az arab — latin receptió megítélése nagymértékben ingadozik, azt is modhatnám, helyenként és időnként csaknem ellentétes, a görög—arab receptió időszakának és effektusának megítélése néhány kitűnő vizsgálat alapján elég egységes és stabil 3 A conclusió egyértelmű: a receptió lényege az, hogy a pusztán recipiáló momentum a maga felkutató-fordító, gyűjtő és rendszerező részleteivel egy bizonyos ponton egy alapvetően kanonizáló conceptióba vált át! Ez utóbbi, most már az olvasó számára nem mindig világosan hagyva az előzményeket és forrásokat, egészében termékenyíti meg a következő periódust. Miután ez minden receptió lényege, ez vonatkozik mutatis mutandis az arab—latin receptióra, illetve assimilatióra is. Itt válik az orvostörténész számára a kérdés rendkívül problematikussá. Ez az a „váltás", vagy ha tetszik periódus, amikor az orvosi tĥeória tulajdonképpeni eredetét keresve nem találjuk, vagy nem mindig találjuk az eredeti forrást. A görög irodalom arab fordításban, de még az arabbal való ötvözetében is — a latin fordítások tükrében — tisztábban lehet látni a tĥeóriák, esetleg eljárások eredetét, mint később az arab forrásoknak, illetve az arabon át behatolt görögnek a latinban, ahol a gyakran kettős áttétel és a kettős vagy akár helyenként hármas kiegészítés, a fordító valódi vagy vélt coauctorsága torzítja az ősszöveget. Ebből fakad az orvostörténészek ama hibája, hogy egy-egy újonnan előkerült kézirat publikálásakor nem mindig tudják azt egyértelműen, quasi katamnesztikusan feldolgozni s a forrásig visszakö3 Szeretnék itt utalni Carl Brockelmann 1901-ben írt standard munkájára (Geschichte der arabischen Literatur), és az ezt megelőző két alapvető műre: ,,Die griechischen Ärzte in arabischen Übersetzungen" (1891), valamint ,, Die arabischen Übersetzungen aus dem Griechischen" (1889/1893); mindkettő Steinschneider tollából, amihez Garrisonnak — némi bibliográfiai kiegészítésén túl — még 1932-ben sem lehetett lényeges hozzátennivalója, mint ahogy Lynn Thorndike és George Sarton is csak részkérdéseket tártak fel.
