Birtalan Győző: Európai orvoslás az újkorban / Orvostörténeti Közlemények – Supplementum 15-16. (Budapest, 1988)

III. RÉSZ - A sejt mint a betegségek székhelye

92 Comm. Hist. A

rt is Med. Supplementum 15—16 gott hozzá. Tanulmányozva a daganatok, gyulladások, degenerativ folyamatok elváltozásait, tudatosodott benne, hogy a kórjelenségeket a sejtekben kell megragadni. Erről szóló főműve a , ,Cellularpathologie in ihrer Begründung auf physiologische und pathologische Gewebelehre" 1858-ban jelent meg. ,,Arról van szó — írta Virchow —, hogy a histologiát az élettannal és a kórtannal felbonthatatlan kapcsolatba hozzuk, mindenekelőtt pedig elfogadtassuk, hogy a sejt valóban valamennyi élő jelenség végső alakeleme és a tulajdonképpeni élettevékenységet nem szabad a sejten túlra helyezni. ' '

4 E doktrína elfogadásával az addig igen sokféleképpen értelmezett ,,ens morbi" a sejtek kórtanával azonosult. Virchow ellentétben állt az élettani és kórtani folyamatok túláltalánosított idegrendszeri vezérlésének koncepciójával is. Ezzel szemben a lokális autonómiát hangsúlyozta kategorikus állásfoglalással: ,,A test minden része kicsiny, cselekvőképes centrumot, elemet képez és sehol sem létezik — amennyire tapasztalatunk alátámasztja — egy anatómiai központ, ahonnan a szervezet tevékenységét felismerhető módon irányítanák. "

5 E nézete egyébként elvi liberális demokrata meggyőződését is kifejezte. Korlátai ellenére a sejtkórtannak roppant heurisztikai értéke volt a korabeli patológiai kutatásokban. Előrelépés történt a legfontosabb témakörökben: a daganatok, a gyulladás és a tuberkulózis kórtanában. Kezdetben feltételezték, hogy valamennyi daganatféleség a kötőszövetekben keletkezik, ahol a kórossá lett ,,vándorsejtek" elszaporodnak. A hatvanas esztendőkben ezzel szemben bebizonyosodott, hogy a rák mindig a laphámsejtekből indul ki. Erre a felületes bőrrák alapos szerkezeti tanulmányozásakor jöttek rá, főleg Karl Thiersch (1822—1895) kutatásai nyomán. Támogatták ezt az észlelést Wilhelm His (1831—1904) embriológiai megfigyelései is. Ekkor ismerték meg a három csíralemez különálló fejlődésének törvényszerűségeit. Az embriológia egyébként sokat segített a daganatkutatóknak. így figyeltek fel például arra, hogy a daganatképződésre azokon a helyeken van nagyobb esély, ahol különböző csíratelepek találkoznak, ahol tehát a sejtszaporodásban atípusos fokozat¡ formák alakulhatnak ki. Ilyenek a kivezető nyílások határzónái, a méh, a gyomor folytonossági átmenetei stb. Haladás mutatkozott a daganatáttételek megértésében is. Az ősi felfogás szerint a metasztázisok a kiválasztás valamilyen akadályoztatása miatt jönnek létre. A testnedvekben felszaporodott daganatképző anyag rakódik le a szervezet egy távoli helyén. Az 50-es évektől, részben a már említett Virchow-féle emboliakísérletek nyomán általánosan elfogadták a vér- és a nyirokpályán át történő daganatterjedés teóriáját. A gyulladást a megelőző vitalista elképzelésekkel szemben Virchow egy helyi kóros inger által kiváltott szövettáplálási zavarként értelmezte. Ez megnyilvánul a kórosan magas hőtermelésben, ami a sejt zavart anyagcseréjéből következik. Az erek a fokozott tápanyagszükséglet kielégítésére tágulnának ki. A kóros menyiségben odakerült, illetve felhasználatlan nedvtöbblet alkotja a duzzanatot. Az ingerekre a kötőszövetben lévő vándorsejtek nagyobb mennyiségű tápanyagot vesznek fel, gyorsan és atípusosan elszaporodnak, majd degenerálódva szétesnek. Ezekből áll a keletkezett gennyes massza. Virchow e gyulladáselméletét a 60-as években támadták. Julius Cohnheim (1839—1884) felismerte, hogy a felhalmozódó alaki elemek főleg fehérvérsejtek. Azt is bebizonyította, hogy a gyulladásos folyamatban a vörös- és a fehérvérsejtek átlépnek az érfalon és ezek tömege alkotja a gennyet. A tágult erek, a vérbőség jelentősége ezzel helyes megvilágításba került, hiszen a sejtes elemek transzportja ezen az úton történik. A tuberkulotikus kórképek klinikai-kórbonctani elhatárolásában — ahogyan arról már szó esett — a 19. század első harmadában értek el jelentős haladást. Ezzel együtt még