Birtalan Győző: Európai orvoslás az újkorban / Orvostörténeti Közlemények – Supplementum 15-16. (Budapest, 1988)

III. RÉSZ - Óriási lépések a kísérleti élettanban

87 (1831—1908) szerkesztettek meg elsőként. Ez volt a később számos változatban készült anyagcsere-vizsgáló műszerek őse. A tápanyagcsere-kutatások másik kiemelkedő személyisége, Max Rubner (1854—1932) a tápanyagok úgynevezett „specifikus dinamikus" hatását állapította meg. 1875-ben fedezték fel a hasnyálmirigy fehérjeemésztő fermentjét, a tripszint. Claude Bemard még csak a pankreász zsírbontó nedvéről tudott. A bakteriológiai érában született meg Theodor Escherich (1857—1911) igen fontos felismerése, hogy az emésztéshez nélkülözhetetlen bizonyos mikrobák jelenléte is. A légzés anyagcsere vizsgálatok, az energia megmaradásának elvét alkalmazva történtek. Heinrich Gustav Magnus (1802—1870) készített először a vérgázok meghatározására alkalmas szerkezetet. Felix Hoppe-Seiler (1825—1895), a biokémia egyik klasszikusa az ötvenes években szintén a tüdő-légcsere élettanával foglalkozott. O fedezte fel 1862-ben a haemoglobint. Friedrich Eduard Pflüger (1829—1910) ugyancsak a vérgázmeghatározás metodikáját pontosította. Előtérbe került a központi idegrendszer légzőközpontjának kutatása. Megállapították, hogy a légzési szabályozás egyik ingere a széndioxid felszaporodása a vérben. Az 1860-as években egyértelművé vált, hogy a szervezet égési folyamatai nem a vérben — mint azt megelőzően gondolták —, hanem a sejtekben zajlanak le. A vér alaktani vizsgálatai, a festési eljárások, a véralvadás mechanizmusáról szerzett ismeretek, az új specialitás, a haematologia kialakulását mozdították elő, már a múlt század utolsó harmadában. Kari v. Vierordt (1818—1884) 1854-ben végzett először vörösvérsejt-számolást. A hatvanas években fedezték fel, hogy a vörösvérsejtek a csontvelőben keletkeznek. Önálló kutatási területté fejlődött a vérkeringés élettana. Ebben a megfelelő vizsgáló módszerek kialakításának volt döntő szerepe. Carl Ludwig (1816—1895) megkonstruálta a dinamikus folyamatok regisztrálására kiváltképpen alkalmas kimográf (hullámíró) készüléket. Sajátságos módon már akkor is előfordult, hogy a haditechnika kihatott a természettudományok, ebben az esetben az orvostudomány fejlődésére. Ludwig készülékének ugyanis a tüzérségi lövedékek röppályájának ábrázolására használatos kimográf volt a prototípusa. A kimográfból fejlődött a pulzusgörbe készítésére használható sphygmográf. Ebből pedig a század végére a vértelen vérnyomásmérés eszköze, Karl Bäsch (1837—1905) készüléke, amit végül a napjainkban már oly sokféle változatban előállított műszerek váltottak fel. A szervezet vérforgalmának tanulmányozásában jelentős érdemeket szerzett Ernst Brücke (1819—1892), aki a lép vértároló szerepét izolálta. A haemodinamikai kutatások egyik úttörője, Etienne Jules Marey (1830—1904), az általa feltalált mérőeszközzel, véres úton, közvetlenül az érhálózatban és a szívüregekben megállapította a nyomásviszonyokat. A szívmozgás automatizmusáról Brücke szerzett újabb ismereteket. Friedrich Staññ¡us (1808—1883) a különböző szinten elhelyezett szívligatúra (lekötés) kísérleteivel igazolta, hogy a rnozgásingerület felülről halad lefelé, majd pedig szétterjed a kamrafalak területén. Ernst Heinrich Weber (1795—1878), öccsével, Eduard Friedrich Weberrel (1806—1871) együttműködve, elektromos vizsgálatokkal igazolta a szimpatikus idegek serkentő, a vagus ideg gátló hatását. Hermann He rñĥol z (1821—1894) neve elsősorban a már említett szemtükrözés feltalálásához kötődik. Igen fontos érdeme emellett az ophthalmoscop előállítása, amivel addig elképzelhetetlen finomságú méréseket lehetett elvégezni a szem alkalmazkodóképességének meghatározására. Hasonló értékű műszert készített a hangérzékelés