Birtalan Győző: Európai orvoslás az újkorban / Orvostörténeti Közlemények – Supplementum 15-16. (Budapest, 1988)

II. RÉSZ - Új orvosi specialitások kezdetei

75 ni profilaktikus módszerének követésére. Bizonyos, hogy nem a siker becsvágyától sarkallva, hanem hogy ezáltal megmentse a veszélyeztetett szülő nők életét. Alig létezett valaha orvostudós, akinek a segíteni akarása, amelynek eszköze felfedezésében rejlik, ennyire sorshatározó kulcsélménnyé növekedett volna, mint benne. Ebben rejlik kivételes etikai nagysága. Kétségtelenül számos hibát követett el a felfedezés elfogadtatásának taktikájában. Ugyanakkor az is tény, hogy az ügy sikere szempontjából igen rosszkor született. Néhány évtizeddel hamarább, a csak tapasztalati-statisztikai adatokkal érvelő klinikai orvostan időszakában könnyebb dolga lett volna, mint az egzakt állatkísérletek bizonyító kritériumait megkövetelő természettudományos medicina hajnalán. Néhány évtizeddel később pedig, a bakteriológiai áttörés hullámában megint csak előnyösebb helyzetben érvényesíthette volna igazát. A kórbonctani szemléletű nőgyógyászat a lokális vizsgálatokra alkalmas módszerek és műszerek elterjedését hozta magával. Rutinná lett a Levret-féle méhszonda használata. Joseph Claude Anthelme Recamier-nek (1774—1856) köszönhető a hüvelyi tükrözés meghonosodása a gyakorlatban, ami a belső genitaliák közvetlen megtekintését tette lehetővé. Recamier kezdeményezte a méhkaparás (curettage) műtétét, aminek a megfelelő műszerét is kifejlesztette. Kialakult a bimanuális nőgyógyászati vizsgálati technika. Bármilyen jelentős haladást képviseltek is ezek az új módszerek, bizonyos, hogy az antiés aszeptikus éra előtt olykor ártottak is a pácienseknek. Ez főleg a szondázásra vonatkozik. A nőgyógyászati műtéttan első látványos sikereit a petefészektömlő-operációk jelentették. Bármilyen ijesztő látványt okoznak ezek a sokszor gyermekfej méretű daganatok, viszonylag kedvező feltételeket nyújtottak a műtéti megoldáshoz. Elsősorban ,,jóindulatúak" voltak, azaz nem adtak áttételeket. Többnyire nem rontották túlságosan a beteg közérzetét, nem okozták a szervezet általános leromlását. Jó esetben nem voltak gyulladásos állapotban, ami a fertőzéses szövődmények esélyét csökkentette. Az amerikai Ephraim McDowell (1771—1830) 1809-ben Kentucky állam egy vidéki udvarházában operált elsőként sikerrel egy óriási petefészektömlőt. A sebésznek orvosi diplomája sem volt, mert Edinburghban elfogyott a pénze, mielőtt orvosi tanulmányait befejezhette volna. Csodálatos tehetsége volt a sebészethez. Ezt nemcsak 11 petefészektömlő-műtéte igazolja, amelyek közül csak egy végződött fatálisañ, de 32 sikeres hólyagkő-operációja is. Hosszú évtizedek teltek el ezután, míg az ovariumsebészetet újból művelni kezdték, amivel a következő részben foglalkozunk. ÚJ ORVOSI SPECIALITÁSOK KEZDETEI A tárgyalt korszak klinikai fejlődésének főbb adataihoz kiegészítésként kívánkozik néhány később önállósodott tudományág kezdeti kibontakozása. E rövid fejezet új, képződő specialitások csíráival foglalkozik, amelyeket akkor még általános orvosok vagy sebészek műveltek. A bőrgyógyászatot, ami évszázadokon keresztül borbélyok és sebészek pusztán empirikusan folytatott mestersége volt, a 18. század végétől kezdik orvosok is gyakorolni. Jean Louis Alibert (1768—1837), Pinel hatására, annak szellemében tünettani szempontok szerint rendszerezte és osztályozta a bőrgyógyászati kórképeket. A fejlődés következő fokán Ferdinand v. Hebra (1816—1880), Skoda fiatalabb munkatársa kezdeményezte, hogy a dermatológia kivált a belgyógyászatból, ahová addi£ a humoralpatológiai felfo-