Birtalan Győző: Európai orvoslás az újkorban / Orvostörténeti Közlemények – Supplementum 15-16. (Budapest, 1988)
II. RÉSZ - A sebészeti technika tökéletesedése, felfedezik a narkózist
68 Comm. Hist. Art is Med. Supplementum 15—16 A SEBÉSZETI TECHNIKA TÖKÉLETESEDÉSE, FELFEDEZIK A NARKÓZIST A 18. század második felében a koponyalékelések divatja még tartott, ámbár néhány kitűnő szakember kritikusan foglalt állást. Végletesen elutasító álláspontot képviselt Pierre Joseph Desault (1744—1795), a kor egyik legtekintélyesebb francia sebésze. Rossz tapasztalatai alapján a koponyalékelést sohasem tartotta megengedhetőnek. Ezt a negatív véleményt a 19. század első évtizedeiben a legnevesebb német sebészek, köztük Johann Friedrich Dieffenbach (1795—1847) és Georg Friedrich Louis Stromeyer (1804—1876) is magukévá tették. Desault a törés-ficam ellátásban és a sebkezelésben hozott hasznos újításokat, szellemes kötözési megoldásokat alkalmazott. Minthogy elég általános volt a vélemény, hogy a levegő gyakori tisztátalansága, vagy valamilyen miazmatikus hatás árthat a nyílt sebnek, bőr alatti műtéti technikákat dolgoztak ki. Ilyen esetben igen kicsi behatolási nyílást ejtettek. John Hunter is ebben a felfogásban operált. Ez az eljárás különösen a tbc-s tályogok megnyitásánál vált be, amit az angol John Abernethy (1764—1831) vezetett be. Percival Pott (1713—1788) nevét a gümőkóros csigolyaszuvasodás kórképe őrzi. O írta le a kéményseprők egyik jellegzetes foglalkozási ártalmát, a herezacskó rákját. Sokat foglalkozott a törések rögzítésének problémáival. Felhívta a figyelmet, hogy a sínezés csak akkor hatásos, ha az ízületet is megtámasztja. A 18. század utolsó évtizedei a sebészek további szakmai és társadalmi emelkedésének időszaka. 1783-ban már a Habsburg Birodalom területén is elkülönítették a sebészek és borbélyok céhét. A nagy francia forradalom sodrában pedig ledőltek az utolsó válaszfalak az orvosok és a sebészek között. Antoine François Fourcroy (1755—1809), a kitűnő orvos és vegyész, a forradalom egyik vezető egészségpolitikusa dolgozta ki az ,,Ecole de Santé" rendszert. Erőteljesen képviselte az orvoslás egységét, ami azután az új típusú képzésben megvalósult. A gyakorlatiasság azóta is jellemzi a medicina oktatását Franciaországban. A francia sebészet egyik kiemelkedő személyisége volt Jean Dominique Larrey (1766—1842), akit Napoleon a hadseregben vezető pozícióba emelt. Larrey-t mindig foglalkoztatta a harctéri sebesültek ellátásának megoldása. Régebben az volt a szokás, hogy a segélyhelyek a harctértől 4—5 kilométerrel hátrább települtek. A sebesülteket csak az ütközet után kezdték összeszedni és hátraszállítani. Emiatt igen sok, egyébként megmenthető sérült pusztult el. Larrey olyan rendszert dolgozott ki, hogy az arra rászorulókat 24 órán belül orvosi ellátásban kell részesíteni. Előrevitte a mozgó segélyhelyeket, gondoskodott megfelelő számú beteghordóról és szállítójárműről. Larrey személyes példát mutatott a gyors és jó sebészi munkára. Egy amputációt átlag 4—5 perc alatt végzett el. A borogyinói csatában 200 csonkító műtétet végzett és pácienseinek csak egynegyedét vesztette el, ami akkoriban kimagasló eredménynek számított. Az eylaui ütközetben, ahol mínusz 19 fokon kellett operálnia, rájött, hogy a nagy hideg jól hasznosítható érzéstelenítésre. Sok műtéti technikát tökéletesített. Új csonkító eljárásokat dolgozott ki, ezek közül a csípőízület kiízesítése volt a legmerészebb. Rajta kívül a korabeli francia katonai egészségügyben maradandó érdemeket szerzett Pierre François Percy (1754—1825) és René Dufriche de Desgenettes (1762—1837). A műtéti technika fejlődésében nagy szerepet játszott az érlekötéses vérzéscsillapítás tökéletesedése. Ennek állomásai közül említést érdemel Astley Cooper (1768—1841) munkássága, aki az aorta és a carotisok lekötésének megoldását dolgozta ki. Cooper
