Birtalan Győző: Európai orvoslás az újkorban / Orvostörténeti Közlemények – Supplementum 15-16. (Budapest, 1988)

II. RÉSZ - Az elmekórtan útkeresései 3

67 nagy beteganyagon tanulmányozta az elmebajokat. Erről írt munkájában alapos tünettan alapján, jó gyakorlati érzékkel különítette el a típusos kórformákat és ítélte meg prognózisukat. Terápiáját is a józan mértéktartás jellemezte. Kitűnő tanítványa és utóda Jean Étienne Dominique Esquirol (1772—1840) hasonló szellemben munkálkodott. Esquirol felismerte, hogy — ellentétben a felvilágosodás hipperracionalista felfogásával — az elmebajoknak inkább érzelmi, indulati, mint értelmi gyökerei vannak. A romantikus német filozófia emlőin felnövekedett pszichiátria erősen moralizáló irányban bontakozott ki. Laikus és szakmai körökben egyaránt nagy hatást tett a költő Novalis azon gondolata, hogy a betegség a bűnnel szorosan összefügg. A hasonló gondolkodású orvosok közül a bajor Johann Nepomuk Ringseis (1785—1880), a lipcsei Johann Christian Heinroth (1773—1843) és a Berlinben működő Karl Wilhelm lđe er (1795—1860) voltak a legismertebbek. Ringseis úgy vélte, hogy jelenlegi testi adottságaink, a betegségre való fogékonyságunk az első bűnbeesés következményei. Ideler szerint a szellemi egészség egyenlő az erkölcsi belátással. Ebben az időszakban felerősödött a „megszállottság"ban való hit. Történtek exorcizmusok is. Érdekes módon, a szomatikus felfogású német pszichiáterek egy része éppen azért foglalkozott a testi összefüggésekkel, mert képtelenségnek tartotta a halhatatlan lélek megbetegedését. A radikális szomatikusok között Karl Wiegand Maximilian Jacobi (1775—1858) érdemel említést. Következetes materializmus jellemezte pszichiátriai felfogását. A lelki zavarokat kóros testi folyamatok okozataként értelmezte. Azok eredete a szervezet számos helyén fellelhető. Az sem szükségszerű, hogy az agy ezek között legyen. Jacobi tanításai hatottak a korszak legnagyobb német pszichiáterére, Wilhelm Griesingerre (1817—1868) is. Griesinger, Wunderlich társaként a tübingeni ,,élettani orvoslás" irányzatának egyik reprezentánsa volt. Ennek megfelelően elvi ellensége a romantikus betegségontológiai felfogásnak, híve az élettani-kórtani kísérleti elemző kutatásnak mind a betegségtanban, mind a terápia kimunkálásában. Felfogása szerint a lelki zavar az agy betegségének tünete. Minden érzékelés az agyba jut, ahol képekké, absztrakciókká alakul. A szellemi történések nagyobbik hányada tudatalatti. Az érzéki benyomások asszociációkat hívnak elő, csakúgy, mint az érzelmek elképzeléseket. Az értelmi művelet nagyrészt emlékezeten múlik. A „pszichikaifájdalom"az elmebajok fontos eleme, a fizikai fájdalom megfelelője. E fájdalom értelmezésére a beteg téves eszméket talál ki, de kialakulhatnak motorikus, akarati zavarok is. Átvéve Marshall Hall reflex teóriáját, Griesinger pszichológiai-pszichiátriai reflexmechanizmusokban gondolkodott. Az „én" fogalom nála összetett struktúra. Egészséges állapotban reflexióképes. Ha az „én" új érzések, ösztönzések, elképzelések miatt megbetegszik, bekövetkezhet az átstrukturálódása, esetleg visszafordíthatatlanul. Ennek jogi mérlegelését is fontosnak tartotta. A kor heves világnézeti viharaiban ritkán találkozni az övéhez hasonló bölcs és higgadt állásfoglalással: „Valójában sem az önbecsülés, sem az emberszeretet nem csorbul, midőn világossá tesszük, hogy az elképzelés és az arra való törekvés szervi folyamatok eredménye. "

I

9 , Az elmebetegek gondozásában fontos előrelépés a tevékenységüket jó irányba felszabadító „no restraint" szisztémák kidolgozása és bevezetése. E módszer az angol John Conolly (1794—1866) nevéhez fűződik és számos változatban él tovább napjainkban is. Sikere körültekintő és emberséges megvalósításán múlik. Ugyanez mondható el az akkoriban elterjedő családi gondozási formákról is.