Birtalan Győző: Európai orvoslás az újkorban / Orvostörténeti Közlemények – Supplementum 15-16. (Budapest, 1988)
II. RÉSZ - A „kórbonctani" és „élettani" belgyógyászat kialakulása
60 Comm. Hist. Ar ¡ s Med. Suppleme ñ nt ñ 15—16 túlműködés okozta kórképet. Erről szóló közleményében, a betegség tünetei közül a szapora szívműködéshez társuló pajzsmirigyduzzanatot hangsúlyozta, ami nem mindig számottevő és elkülönítendő a szokványos, régen ismert golyvától. Említést tett a szem duzzadásáról is. Ezt az összetett kórképet egyébként — mint említettük — már Parry is ismertette 1825-ben, ezért az ő szerzői neve is szerepel. A kontinensen pedig a pajzsmirigytúlműködés betegséget általában Carl A. Basedow (1799—1854) merseburgi gyakorló orvosról nevezik el. Az utóbbi publikációja csak 1840-ben jelent meg, de elődeihez képest kétségtelenül a legalaposabb kórképelemzés. Basedow nemcsak a három főtünetet (az ún. merseburgi triász: pajzsmirigyduzzanat, szemkidülledés, szapora szívműködés) fogta össze, de igen hasznos útmutatót adott a hatásos gyógyszereléshez, amiben a jód is helyet kapott. A korabeli ír orvosok közül említendő Robert Adams (1791—1875), aki William Stokesszal (1804—1878) együttműködve leírta a szívelégtelenség egy sajátos, múló eszméletzavarral járó formáját, amit feltűnően ritka pulzus jellemez. Dominic John Corrigan (1802—1880) az aortabillentyű-elégtelenség tüneteit foglalta össze. A múlt század első felében folyó orvosi kutatásokból kivették részüket a legjobb londoni klinikusok is. Többségük a nagy hírű Guy Hospitalban dolgozott. Richard Bright (1781—1858) meghatározta a belgyógyászati vesebajok tipikus kórbonctani elváltozásait. Leírta a ,,nagy fehér" vesét, a ,,nagy tarka" vesét és a ,,kis tarka" vesét. Úgy vélte, hogy ezek a típusok egy kórfolyamat egymás utáni stádiumait reprezentálják. A vesebaj egyéb jelei között felhívta a figyelmet a vizenyő megjelenésére is, bár arra is figyelmeztetett, hogy nem minden vesebetegség jár együtt oedémával. Bright észlelte, hogy a vesebajosok többségénél megállapítható a bal szívkamra túltengése. Konstatálta, bár korántsem elsőként, hogy e kórképhez általában hozzátartozik a vérvizelés és a vizeletben fehérje mutatható ki. Az, hogy a vizelet összetétele bizonyos betegségek folyamán megváltozik, igen régi tapasztalat. Az uroszkopizálást, a vizelet szabad szemmel történő vizsgálatát úgyszólván valamennyi orvosi kultúrában gyakorolták. A középkori orvosok foglalkozási jelképe volt az e célra használt edény, a matula. Ezek a vizsgálatok jórészt megtekintésből, szaglásából, ízlelésből álltak, tehát érzékszervi tájékozódással történtek. A kémia haladásának köszönhetően a 17. században már főzéssel és vegyszerekkel kémlelték a vizeletet, amint arról már beszámoltunk. Domenico Cotugno (1736—1822), nápolyi orvos 1765-ben észlelte, hogy egy ,,intermittáló láz"- ban megbetegedett fiatal oedémás katona vizeletében, főzési próbával kimutatható tojásfehérje-szerű anyag válik ki. Úgy vélte, hogy ez az anyag a bőr alatti kötőszövetben keletkezik és az ürül ki a vizelettel. William Charles Wells (1757—1817) 1811-ben a skarlátot követő ,,vízibetegség"-ben mutatott ki a vizeletben fehérjét és vért. Boncoláskor leírta a vesék duzzanatát is. Bright előfutárainak sorát John Blackall (1771—1860), exeteri gyakorló orvossal zárjuk. Az ő munkáját, az 1813-ban megjelent ,, Observations on the Nature and Cure of Dropsies" c. tanulmányt Bright már név szerint is idézte. Blackall megállapította, hogy a ,,vízibetegség"-ben szenvedők vizelete eltérő lehet, mint ahogyan e tünetegyüttes hátterében különböző jellegű és fokozatú szervi elváltozások találhatók. Szerinte a fehérjevizelés túlnyomórészt súlyos zsigeri bántalmaknál fordul elő. Hibának minősítette, hogy e jelenséget általában csak valamiféle ,,gyengeségi tünetként " értékelik. Thomas Addison (1783—1860) a Guy Hospital másik nagy egyénisége a mellékvesekéreg sorvadásának és elpusztulásának kórképét írta le, amire többek között a bőr jelleg-
