Birtalan Győző: Európai orvoslás az újkorban / Orvostörténeti Közlemények – Supplementum 15-16. (Budapest, 1988)
II. RÉSZ - Felvilágosodás kori klasszikus betegségleírások
50 Comm. Hist. Ar ¡s Med. Suppleme ñ nt ñ 15—16 högést, a kísérő arcduzzadást, az oedemahajlamot. Említi a kórlefolyásban előforduló váratlan rosszabbodás epizódjait, ennek diszkrét jeleit. Beszél a járványok szezonalitásáról (októbertől márciusig halmozódik). Megállapítja, hogy a betegségnek lényegében nincs gyógyszere. A légcsőmetszést végső, kétségbeesett lépésként ítéli meg. Ajánlja, hogy aki vállalkozik rá, az a technikát előzőleg hullákon gyakorolja be. A szorító szíveredetű mellkasi fájdalmat, az angina pectoríst, típusos megnyilvánulásában William Heberden (1710—1801) írta le 1768-ban. A roham e klasszikus leírását azóta rengetegszer idézték. A kórkép közvetlen okát, illetve kórmechanizmusát Heberđen — az akkoriban elterjedt Cullen-féle magyarázat szellemében — elsődlegesen érgörcsök bekövetkeztével értelmezte. A híres angliai fürdőhelyen, Bath-ban — ahol igen sok neves orvos folytatott gyakorlatot — praktizált John Haÿgar ĥ (1740—1827), aki az akut reumás kórképekről publikált egy kiemelkedő tanulmányt. Ugyanott működött Caleb Hilliard Parry (1755—1822) a pajzsmirigy-túlműködés szívelváltozásainak és tüneteinek egyik klasszikus leírója. Paul Gottlieb Werlhof (1699—1767) Európa több országában is tevékenykedő, köztiszteletben álló,igen művelt orvos volt. A róla elnevezett betegséget, a ,, purpura haemorrhagica"-t 1735-ben írta le. A spanyol medicina egyik korabeli tekintélye, Gaspar Casal (1691—1795), akit spanyol Hippokratésznek is neveztek (szinte minden nemzetnek akadt egy hippokratészi jelzővel megtisztelt felvilágosodás-kori orvosa). Casal erre azzal is rászolgált, hogy hippokratészi szellemben leírta a ,,Mal de la Rosa'' betegséget, ami később pellagra néven vált közismertté. Nemcsak a kórforma specifikumait ábrázolta mesterien, hanem részletezte a betegség orvosföldrajzi adatait. Ennek kapcsán a kasztíliai fennsík flóráját, faunáját, topográfiai és klimatikus jellegzetességeit, bányakincseit, az ottani endémiák típusait. Casal megfigyeléseit a madridi francia követ orvosa François Thiéry közvetítette az európai szakirodalomba. A korabeli orvostudósok e névsorában említenünk kell William Witheringet (1741—1799) is. Ezt, főként a digitalis (gyűszűvirág) gyógyszerelés alapos kipróbálásával és bevezetésével érdemelte ki. Ahogy az akkoriban gyakran előfordult, a hagyományos népi gyógyászatban már alkalmazott szerről volt szó. Azt is jellemző a korra, hogy az induktív kutatási szellemben elkötelezett orvosok felfigyelnek az ilyen adatokra és hajlandók az utánvizsgálatok elvégzésére. Withering is észlelte a gyűszűvirág-készítmények erőteljes vizelethajtó hatását. O elsősorban a „vízibetegségek" heterogén kórcsoportjában tartotta jogosultnak ezt a terápiát. Az indikációs terület pontosításában és az adagolásban még évtizedekig folytak viták a szakemberek között. Théodore Tronchin (1709—1781) többek között Voltaire orvosa, a kor egyik legelismertebb, tekintélyes személyisége. Hollandiában, Franciaországban, Svájcban nagy gyakorlatot folytatott. Emellett több mint húszezer himlőoltást is végzett az említett országokban. Művei közül a ,,De colicapictonum'' (az ólomkólikáról) a legismertebb. Ebben az ivóvízzel és a borral inkorporált ólommérgezés tüneteit rögzítette, figyelmeztetve erre a veszélyre. ábra. W. Withering tanulmányozza a digitalist
