Birtalan Győző: Európai orvoslás az újkorban / Orvostörténeti Közlemények – Supplementum 15-16. (Budapest, 1988)
II. RÉSZ - Kiemelkedő kutatók a vitalizmus és empirizmus hullámzásában
43 fejlesztette tovább. Ő fedezte fel az állati petesejtet és dolgozta ki az összehasonlító embriológia tudományát. A felvilágosodás kori kórtan még spekulatív jellegű volt. Jellegzetes reprezentációja David Hieronymus Gaųb (1705—1780) ,, Institutions pathologiae medicinalis "-a 1758-ban jelent meg. Szerzője tapasztalt klinikus és jó vegyész volt. A betegség nála az anatómiai károsodás mellett megzavart funkció. Különleges hangsúlyt kap emellett a megbetegedett szervezet harca a káros hatások ellen, ami szintén része a kórfolyamatnak. A régi hippokratészi gondolatot fejti ki a kor érveivel. A kórtan azonban még nem adhatott szilárd fogódzókat a klinikai munkához. A korabeli anatómia teljesítményei között említhetők a virtuóz technikával tartósított szervkészítmények és érhálózatpreparátumok. Ebben különleges érdemeket szerzett a magyar származású bécsi professzor, Hyrtl József (1811—1894). Az összehasonlító bonctan egyik kiemelkedő alakja a fiatalabbik Johann Friedrich Meckel (1781—1833), aki az elsők között ismerte fel Wolff elméletének roppant jelentőségét. Meckel a fejlődési rendellenességek tanulmányozásakor rájött ara is, hogy a normális és abnormális anatómiai képletek kialakulásának módja egyben kulcsot adhat az élet fejlődési menetének mélyebb és általánosíthatóbb megértéséhez. A természeti lények egységes rendszerbe való összefoglalásából következett az a felismerés, hogy a növényi sejtek morfológiája és funkciója támpontot adhat, analógiákat tárhat fél a magasabb rendű élőlények sejttanához is. A modern sejttant a botanikus Jakob Mathias Schleiden (1804—1881) és az orvos Theodor Schwann dolgozták ki, 1838-ban, illetve 1839-ben. Az ezután felgyorsult sejtkutatások egyik kiemelkedő alakja Johan Evangélista Purkinje (1787—1869) prágai professzor, a sejtalaktan klasszikusa, akitől a protoplasma elnevezés származik, és aki elsőként alkalmazta a mikrotomizálás technikáját. KIEMELKEDŐ KUTATÓK A VITALIZMUS ÉS EMPIRIZMUS HULLÁMZÁSÁBAN A 18. században a kórtan a vitalizmus jegyében érlelődött. A vitalisták az életre (vita) jellemzőnek tartott jelenségek (szaporodás, növekedés, emésztés, regenerációs folyamatok, stb.) magyarázatára a kémiai és fizikai törvényeket elégtelennek tartották és helyettük valamilyen ismeretlen energiaformát hipotetizáltak. A korabeli vitalista doktrínák a tudósok többségét ellenállhatatlanul csábították a különféle spekulációk tág mezejére. Elmélkedtek a természetben munkálkodó erők változatain (mágnesesség, elektromosság stb.) polaritásain, dialektikáján. Ezek a gondolatok a 19. századfordulón többé kevésbé kiforrott természetfilozófiákban fogalmazódtak meg és rendszereződtek. Ezek között Sçĥe liñg elmélete volt a legátfogóbb és a medicinára a legnagyobb hatású. Tudvalevően a korabeli német idealista filozófia volt e gondolatok termékeny talaja. A kor vitalizmusa azonban távolról sem rekesztette el a termékeny kutatások útját. Jó példa erre Ha ler életműve is, aki szintén vitalista elveket vallott. A lényeg az volt, hogy az életjelenségek kutatója a figyelmét valamely pontosan körülhatárolt szerv, szervrendszer, anatómiai képlet meghatározott funkciójára összpontosítsa. E redukcionista szellemben dolgozott a 18. század utolsó évtizedeiben két kiemelkedő tudós, John Hunter (1728—1793) és François Xavier Bichat (1771—1802) is. Témáikban egyaránt találhatók élettani és kórélettani kérdésfeltevések. Annál is inkább, mivel bennük már tudatosodott az a termékeny koncepció, hogy a betegség megzavart életműködésként is felfogható.
