Birtalan Győző: Európai orvoslás az újkorban / Orvostörténeti Közlemények – Supplementum 15-16. (Budapest, 1988)
I. RÉSZ - Új kórképleírások és betegségtani rendszerek
19 A 18. századforduló időszakától a betegségtani rendszerek kidolgozásának törekvéseivel találkozunk. Giorgio Baglivi (1668—1707) szolidarpatológiai elméletet alkotott. Az emberi testet bonyolult gépezethez, a testrészeket egyszerű mechanikai szerkezetekhez (tüdő: fújtató, gyomor: őrlőtevékenység, nyirokcsomó: szűrő stb.) hasonlította. A hangsúly a szervezet szilárd részeinek állapotán volt, ami függ a nedvek összetételétől, mozgásától is. A két tartomány egyensúlya az élet egyik alapfeltétele. A szervezet fizikai egysége ilyen módon kifejezésre jutott. Baglivi ezt az elméletet azonban csak munkahipotézisként fogta fel. Kitűnő, gyakorlati érzékű klinikus volt, aki többször is hangsúlyozta, hogy mindig a bevált tapasztalatból és sohasem csak a doktrínákból kell kiindulni. A legaprólékosabban kidolgozott, átfogójatromechanikai elmélet az európai hírű hallei professzor Friedrich Hoffmann (1660—1742) műve. Az organizmus részei állandó mozgásban vannak. Ennek zavartalanságán múlik az egészségünk. A test anyaga kicsiny korpuszkulumokból áll, egyezően Boy e felfogásával. A legparányibb részek mozognak a legsebesebben. A legfinomabb összetételű anyag az éter, amely fogalmat Hoffmann Descartes-tól kölcsönözte. Ez az éter betölti a kozmoszt, jelentősége óriási, mert egy mindent mozgató energiaforrás, ami különböző utakon, elsősorban a légzéssel kerül a szervezetbe, majd a vér- és idegvezetékeken (Hoffmann az idegfonatokat üreges csőszerű képleteknek tartotta) szétárad. A test anyagi eleme a rost, éltető hálózata a vér, a nyirok és az idegpályák. Zárt hidraulikus modellről van tehát szó, ami annál is érthetőbb, mivel akkoriban a sejt és membrán diffúziós jelenségekről még nem tudtak. A szívizom rostjai, mint a rostok általában, a rugalmasság (virtus elastica) alaptulajdonságával rendelkeznek. A tüdőből érkező, éterrel telített és ezért heves mozgású vér kitágítja a szívüreget (diastole), mire reaktív összehúzódás következik és az értékes vér kilökődik a perifériára. Az idegfonatokban elhelyezkedő igen finom ,Jluidum subtilissimum aethericurrí'-ot az agyhártya pulzációja indítja el a pályáján. Ez az anyag közvetíti az agyközpontba az érzékeléseket és visz mozgásimpulzusokat az izmokba. A betegség e nedvek mozgásainak zavarából adódik, többnyire az akadályoztatásból. Ennek feltételezett oka általában a vér részecskéinek rossz keveredése, vagy kémiai elváltozása. Ez a kórtan leginkább a vérpangások és gyulladások jeleire figyelt, azok szövődményeiben kombinált. A jellegzetes kórjelző kifejezések közé tartozott a rostok túl feszes vagy túlságosan laza tónusa, ami közeli rokonságban volt a klasszikus ókori metodikusok ,,status stñetųs" és ,,status laxus" fogalmaival. A különbség velük szemben az, hogy Hoffmann e tónusokat az idegfluidum aktivitásával magyarázta. A hoffmanni terápia elve e mechanizmusok ésszerű korrekciója a ,,contraria eontrariis" eIve alapján. Ez a gyógyszerelés igen átgondolt és céltudatos volt. Számos készítménye vált be maradandóan a gyakorlatban. A ,, Hoffmann cseppek" (1 rész éter, 3 rész alkohol) sok házipatikában manapság is megtalálható. Eredményesen alkalmazta a fizikoterápiát. Nagy szakértője volt az ásványvizes ivókúráknak. Általában elmondható, hogy a gyógyszerelés a 18. század elejére a ratio és experientia jegyében kifinomodott, magasabb szintre emelkedett. Hoffmann betegségtanát a megelőző természettudományos ismeretek és orvosi irányzatok legfejlettebb korabeli szintéziseként értékelhetjük. A konstrukció logikai építkezése meggyőző, de az élő szervezet bonyolult bio-patológiai jelenségeinek kifejezésére, a finom részletek megragadására alkalmatlannak bizonyult. A működő szervezetről kirajzolódó hoffmanni modell monumentális mechanizmus, amelynek szüntelen belső mozgása a kortárs barokk zene lüktető feszes ritmusait idézi fel.
