Birtalan Győző: Európai orvoslás az újkorban / Orvostörténeti Közlemények – Supplementum 15-16. (Budapest, 1988)
I. RÉSZ - Orvostani irányzatok, tudományos élet, mikroszkopikus kutatások
14 Comm. Hist. Ar ¡ s Med. Suppleme ñ nt ñ 15—16 (1643—1679) munkásságát. Számos megfigyelés és állatkísérlet nyomán 1669-ben megállapította, hogy a légzéskor a levegőnek ugyanaz a „salétromos alkatrésze" (spiritus nitro-aereus) használódik el, mint az égésnél. Ez a légnemű anyag a vérhez kötődve meleget fejleszt és elősegíti az állat mozgását. Mayow-val egyidejűleg Richard Lower (1631—1691) is észlelte, hogy a vér a tüdőben, levegővel érintkezve abból valamilyen anyagot magához vesz. Sötét színű vénás vért fecskendezett a kísérleti állat tüdejébe és úgy találta, hogy az rögtön kivilágosodik. Ezt megelőzően, 1665-ben Lower elsőként végzett kísérleti állaton vérátömlesztést is. Egyre inkább elterjedtek a diagnosztikus célzatú kémiai vizsgálatok. Elsősorban a vizelet és a vér elváltozásai keltettek figyelmet. A vegyi gyógyszereket is egyre tisztább és jobb minőségben állították elő. E technológia szakértői között kiemelkedett Rudolf Glauber (1603—1668), aki egyebek mellett a kénsavas nátriumot is félfedezte (sal mirabile-nek, csodálatos sónak nevezte el). Hashajtóként ma is a szerző nevén alkalmazzák. Glauber egyébként a vegyszereket már ipari módon gyártotta. A barokk jatrokémiának azonban még nem sikerült igazából hidat vernie a vegytan és az orvostudomány között. A testnedvek savas, lúgos, zsíros, sós, édes stb. minőségéből az orvoslás gyakorlatában valóban hasznosítható ismereteket aligha lehetett szerezni. Jellemző, hogy a 17. századvég legfelkészültebb orvos-vegyész tudósa Georg Ernst Stahl (1660—1734) már nem jatrokémikus. Sőt nem hiszi hogy a vegytant fel lehetne használni az életjelenségek értelmezésére. Stahl a szervezetben lezajló vitális, dinamikus folyamatokat egy célszerűen mozgató, irányító princípiummal, az ,,animá"-\al magyarázta. Tana a 18. század második felében igen jelentősen meghatározta az orvosi gondolkodást és különböző irányzatokban folytatódott. A kémiatörténet Stahlt, mint a flogiszton-elmélet atyját tartja számon, amely az égési folyamatok értelmezésére, az oxigenizáció felfedezése előtt közkeletűen elfogadott volt. A természet törvényszerűségeinek felismerése mindinkább felkeltette a mennyiségi tájékozódás iránti igényt a medicinában is. A 16. századi jatromatematika lényegében még az asztrológiai számítgatásokat, a kritikus napok aritmetikáját jelentette. A 17. században Galilei szellemében, a rigorózus Santorio-féle jatromatematika a jellemző. Robert Boyle már mérte a vizelet fajsúlyát (higanytöltésű botocskát süllyesztett a vizeletbe és leolvasta a merülés szintjét). A korabeli orvostudomány egyre több fizikával élődik. A kortársak számára feltűnést keltettek Alfonso Borelli (1608—1679) vizsgálatai a szervezeti mozgások fizikájáról. A mechanikai és matematikai formulákban gondolkodó olasz tudós ábráiban feltárult az ember- és állatgép dinamikájának modellje, amelyek híres művében a ,,De motu animalium"ban megcsodálhatok. A mozgás jelensége minden megnyilvánulásában izgatta a barokk kor emberét. Számos ,,de motu "című, valaminek a mozgásával foglalkozó traktátus jelent meg akkoriban. Borelli leírta a járás, az úszás, a repülés fizikáját, számításokat végzett az izmok munkateljesítményéről, a működő izom vérellátásáról. Viviszekciós vizsgálattal mérte a szívüreg vérének hőmérsékletét. Eredményeiben durva tévedések is előfordulnak, de az általa kezdeményezett irányzat a 19. század élettani laboratóriumaiban megújulva roppant felfedezésekhez vezetett. Lorenzo Belliñi (1643—1704) a vérkeringési sebesség, az érellenállások, a pulzusszám, a keringő vértömeg fizikáját tanulmányozta. Ebből igyekezett megtudni a vérvétel optimumát is. Többen foglalkoztak a keringés egyensúlyával, amely akkoriban az egészség-betegség állapot egyik döntő faktorának tűnt. Kezdett elterjedni a láz mérése.