Birtalan Győző: Európai orvoslás az újkorban / Orvostörténeti Közlemények – Supplementum 15-16. (Budapest, 1988)
III. RÉSZ - A belgyógyászati terápia megerősödése és első átütő sikerei
Ill Még fontosabb volt a nagy felfedezéshez vezető úton, hogy feltalálták az Atoxylt az álomkór gyógykezelésére, aminek a kórokozóját és terjedési mechanizmusát David Bruce (1855—1931) fedezte fel. Az Atoxyl egy arzéntartalmú vegyület volt, ami elpusztította a kórokozó trypanosomát, de erősen kötődött a látóideg sejtjeihez is és emiatt sokan megvakultak. Ehrlich azt a kémiai anyagot kereste, ami specifikusan kötődik a szifilisz kórokozójához és azt elpusztítja, de az emberre ugyanakkor ártalmatlan. Szerencsésen fogott hozzá, amikor az Atoxyllal kezdett kísérletezni. Kiderült, hogy a parahelyzetben lévő 3 vegyértékű arzént tartalmazó hidroxilcsoport fajlagosan kapcsolódik a szifiliszt előidéző spirillumokhoz. Ezután igen hosszú vizsgálati sorozat következett, újabb és újabb preparátumok kipróbálásával. Az 1909 nyarán megtalált 606. készítmény bizonyult végre alkalmasnak az emberi terápiára. Ehrlich Salvarsannak nevezte el (a névbe foglalt,, salve" érzékeltette a felfedező örömkitörését). A szer intravénásán alkalmazva általában gyógyhatású volt, de nem — mint azt Ehrlich előzőleg remélte — egyszeri bevitellel, hanem injekciós kúraként alkalmazva. Sajnos nemritkán ártott a májsejteknek is, néhányszor halált is előidézve. Módosított, kevésbé toxikus változata, a Neosalvarsan már sokkal jobban bevált a gyakorlatban. Ezt követően még igen sokféle baktericid anyaggal, fém-kolloid, fémsókészítményekkel próbálkoztak a kutatók. De csak a harmincas évek második felében állítottak elő a Salvarsanhoz mérhető kemoterapeutikumot, a szulfonamidokat. A baktericid vegyi gyógyszerek létjogosultságát elsősorban az adta, hogy a Behringféle gyógysavókezeléseket nem követtte hasonlóan hatásos szérumterápia. Pedig erőfeszítésekben nem volt hiány. Egy 1896-ból származó kimutatás szerint akkoriban 16 betegség gyógyítására állítottak elő védősavót. 1 2 Ezek között volt a kolera, a hastífusz, a pestis, a tbc is. De nemcsak fertőző betegségek esetében próbálkoztak ilyesmivel. Készítettek szérumot különböző mérgek, daganatok, sőt a morfinizmus ellen is. Nemcsak monovalens, tehát egy bizonyos betegség ellen képződött (vagy termelt) savót alkalmaztak. Eszlelték ugyanis, hogy ha gyengébb mértékben is, de egy bizonyos betegség kiállása után, másokkal szemben is keletkeznek ellenanyagok. Ez igazolta az úgynevezett polyvalens szérumok adását is, ha a specifikus nem állt rendelkezésre. Elterjedt a szervezet saját immunrendszerének provokálása is. Többnyire testidegen fehérjékkel próbálták kiváltani a védekezési reakciókat. Az ,,ingerterápia" a 20. század első harmadának egyik uralkodó irányzata lett. Ennek igazolására hivatkoztak azokra az ősrégi megfigyelésekre, hogy bizonyos akutan lezajló kórképek felgyorsítják más, többnyire elhúzódó betegségek gyógyulását. Többen észleltek például olyan eseteket, amikor a tüdőgyulladás lezajlása után az addig rendszeresen visszatérő epilepsziás rosszullétek kimaradtak. Mások, heveny fertőző betegség lezajlását követően, a régi leukémia javulását állapították meg. Ilyen és hasonló megfigyelések felbátorították az orvosokat, hogy egyesek mesterségesen keltett betegségekkel próbálják áttörni a krónikussá vált kórállapotot. Akadt, aki orbáncos fertőzést hozott létre daganat gyógyítására. Volt, aki tuberkulinnal lázat idézett elő a paralitikus betegeinél. Általában a lázkeltő terápiák terjedtek el. Igen gyakori volt a tej injekciókkal végzett láz-ingerkezelés. Léteztek még az ingerterápia enyhébb és ősibb formái: a bőr fizikai ingerlése, vegyszeres bedörzsölések, mustártapasz, köpülyözés, lokális égetés (a kínaiak moxája is ilyen). Hasonló hatású a természeti kúrák jó része, amire még visszatérünk. Ennek az irányzatnak a legnagyobb — Nobel-díjjal is jutalmazott — teljesítménye a szifilisz késői, központi idegrendszeri szövődményeinek (paralysis progressiva, tabes dorsalis) malárialáz-kezelése volt. Ezt a terápiát a bécsi Julius WagnerJaųregg