Antall József szerk.: Népi gyógyítás Magyarországon / Orvostörténeti Közlemények – Supplementum 11-12. (Budapest, 1979)

TANULMÁNYOK - Spielmann József: Történelmi reflexiók a népi orvoslás és az orvostudomány viszonyáról

Spiel mann J.: A népi orvoslás és az orvostudomány viszonyáról 47 K. Weber munkájából vette át. Népi szer — néhány érlelő, lágyító, gyulladáscsökkentő növényi keverék — főleg a sebészi részben szerepel. Külön méltatást érdemelne a debreceni botanikai iskola képviselőinek, Csapó Józsefnek és Diószegi Sámuelnek munkássága, kik kettős célt tűztek maguk elé: a növénytan, a „scientia amabilis" népszerűsítését és a nép gyógyászatának gazdagítását. Tudós forrásaikról maguk számolnak be. Bencze József jegyzi meg, hogy a XVIII—XIX. században orvosok mellett tudó£ chirurgusok, nemesi családok képviselői, számadók, patkoló kovácsok, falusi tanítók több kéziratos, népgyógyászatunkra erősen ható művet alkottak. Közvetítésükkel került el hozzánk a — főleg német fogantatású — Naturheilkunst (és szaporodtak falvaiñkbañ a „természetes gyógymódokat" alkalmazó kuruzslók). A felülről való leszivárgás nyilvánvaló példái az olyan patikai szerek mint a higany, a rézgálic, a „szülőpor" (a kinin) használata, de a XX. század népgyógyászatába már a jodtinctura, az egészségügyi szesz, az aspirin, a piramidon is bevonult. A természettudományos művelődés terjedésével a falusi lakosság soraiba egyre inkább behatol a korszerű orvosi szemlélet. Vajkai Aurél már 1943-ban megállapította — s tétele napjainkban hatványozottan érvényes —, hogy a népgyógyászat ma már mozaikszerű képet mutat, s abban a nép ősi hitvilágának töredékei, a helytálló tapasztalati megfigyelés mellett igen sok, az orvostudományból kikopott, elavult nézet található, egymással igen laza összefüggésben. A szocializmus éveiben az orvosi ellátás a falura is kiterjedt. A természettudományos gondolkodás, a kötelező általános oktatás, az egészségügyi nevelés egyre szélesebb falusi néprétegekre hat. Egységes népi orvoslásról ma már alig beszélhetünk, a népi gyógyítás hatóköre is egyre szűkül. Ezt tanúsítják az utóbbi években Erdélyben, a Kászoni medencében, a Gyimes völgyében, Kalotaszegen végzett népgyógyászati felmérések. Hasonló következtetésekhez jutott végzős hallgatónk Batiz Etelka Mercedes Adalékok Kovászña megye népgyógyászatának megismeréséhez (Vargyas, Felsőrákos) című államvizsga dolgozatában (1978). Egybevetve gyűjtését a század elején az Ethnographia című folyóiratban közölt tanulmányok anyagával a mai Kovászña megye egykori hitvilágáról és népi gyógymódjairól megállapította, hogy azok — főleg az animista fogañtatásųak — jelentősen beszűkültek. Vargyason és Felsőrákoson a nép elsősorban gyógynövényekkel és fizikoterápiás eljárásokkal él. Ismerik még a vízvetést, az ónöntést, ráolvasnak: árpára, szemölcsre, falatra. Szívósnak bizonyul a népi signatúra tan: vérvizelés, fehérfolyás és sárgaság gyógyításában hasonló színű növényi termékekkel élnek stb. Sok a felülről leszivárgó gyógymód, piramidon, aspirin, szódabikarbóna, keserűsó, egészségügyi szesz stb. Az erdővidék mintegy 60 gyógynövényéből mintegy 20 hasonló, illetve azonos javallattal használatos mind a tudós, mind a népgyógyászatban, 11 gyógynövény esetében a javallatok eltértek egymástól. Használnak még 29 olyan növényt, amelyről a tudományos gyógyászat nem tud. A farmakológia által felderített hatóanyagaik alapján Batiz Etelka arra a következtetésre jut, hogy több, csupán a nép használta gyógynövény feltétlenül megérdemelné a tudományos utánvizsgálatot, terápiás lehetőségeinket bővítve. A népgyógyászat múltjának kutatója napjainkban, amikor a népgyógyászat eltűnőben van, akkor jár a helyes úton, ha nem csupán a múltat kutatja, hanem igyekszik a múltat a jelen szolgálatába állítani, vagyis segíti a maga adataival azok munkáját akik feltérképezni igyekeznek a mai Erdély — területenként eltérő — népi hiedelmeit és gyógymódjait, szem előtt tartva az erdélyi magyar, román, német népgyógyászat