Antall József szerk.: Népi gyógyítás Magyarországon / Orvostörténeti Közlemények – Supplementum 11-12. (Budapest, 1979)

TANULMÁNYOK - Spielmann József: Történelmi reflexiók a népi orvoslás és az orvostudomány viszonyáról

39 Czakó János (1807) említi, hogy Szolnok megyében és Fogaras környékén, illetve a Beszterce-Naszód megyei Alsórépán főleg a románság körében a tehénhimlővel való oltás „meg nem határozható időtől szokásba vagyon". A beteg tehén tőgyét saját tejével megmossák, s abban megfürdetik a csecsemőt. A kisdedek testén apró fakadékok keletkeznek, s így mentesek maradnak az emberi himlővel szemben). A népi gyógyászat és a hazai gyógynövények iránti érdeklődés Erdélyben is visszhangot vert. Felfalusi Mihály, a Gubernium orvosa 1753-ban a felsőbbséghez benyújtott beadványában sürgeti, hogy a jövőben ne importáljának itthon is megtermő gyógynövényeket. „Ehelyett, hozzáértő szakemberek járják össze Erdély hegyeit, völgyeit, erdeit, mezeit, kutassák fel a hazai orvosságokhoz szükséges növényeket, azok lelőhelyét, bízzanak meg mezei munkásokat azzal, hogy azok mind nagyobb mennyiségben gyűjtsék a növényeket, hogy a gyógyszerészek tőlük mindig megkaphassák a szükséges mennyiséget". A hazai gyógynövények feltérképezését sürgető Felfalusi már számol a nép gyógynövény-ismereteivel. Ez a felismerés még erőteljesebben visszhangzik Benkő József (1740—1841) munkásságában. Benkő figyelmeztet, a népi gyógyászatban rejlő potenciális lehetőségekre, s felhívja az orvosok figyelmét, hogy az erdélyi parasztasszonyok, főleg a román nők, „mások által mellőzött növényekkel sikerrel gyógyítják betegségeiket". Martinųs Lange brassói orvos Recensio remediorum praecipiorum Transylvanis domesticorum (Beszámoló az Erdélyben használt házi gyógyszerekről, Offenbach, 1788) című művéről részletesebben kell szólnunk, mivel kritikailag méri fel a barcasági népgyógyászatot és programszerűen fogalmazza meg a racionális és demofil orvosi felvilágosítók elvárásait a népi gyógyászattól, a „háziszerektől". Lange megállapítja, hogy a Barcaságban használt „háziszerek" között sok, a tudós orvoslásból leszivárgó ismeret található. De figyelmét elsősorban azok az eredeti megfigyelések kötik le, „amelyeket empirikusok fedeztek fel véletlenül, s ésszerű meggondolásból vagy csupán tapasztalati alapon egyik-másik betegségben alkalmazták, mielőtt az orvosok gyógyító tulajdonságaikra rájöttek volna". Arra a vitatott kérdésre, élnünk kell-e vagy sem a háziszerekkel, a józan Lange válasza: „Úgy vélem, hogy mindenki, aki mérlegelte, hány hasznos gyógyszert nyert az orvostudomány az empíriától, nem állíthatja azt, hogy a hasonló szerek tanulmányozása a jövőben szükségtelen lenne. Alkalmazásuk főleg az eldugottabb, félreeső helyeken indokolt. De más szempontok miatt sem kell eleve elvetnünk a háziszerek használatát. Falvakban és olyan vidékeken, ahol egyáltalán nincs gyógyszertár, alkalmazásuktól számos hasznot remélhetünk... A szegényeknél minden receptet helyettesíthetnek. Jobb egy egyszerűbb és gyengébb orvoslás, mint semmilyen" — állapítja meg teljes joggal Lange. Éppen a fenti meggondolások késztetik arra, hogy a barcasági népgyógyászatot kritikai vizsgálat tárgyává tegye. Célkitűzése olyan népi gyógyszereket keresni, amelyek alkalmazásától a tudós orvoslás is eredményeket várhat, illetve felhívni a lakosság figyelmét a mérgezőkre, a veszélyesekre. Lange kritikai felmérése kora ismereteinek színvonalán áll. Művében több oly hasznos népi gyógyeljárást jelzett, amelynek indokoltságát a modern orvostudomány is elismeri. A XVIII. század végén és a XIX. század első évtizedeiben a debreceni füvészkör tagjai szerkesztette népszerű orvos-botanikai művek is hasonló érvekkel indokolják a nép használta háziszerek kritikai felmérését. Diószegi Sámuel Orvosi füvészkönyvében (1813), többek között ezt írja: „A házi orvosságoknak tartása és az azokhoz való