Antall József szerk.: Népi gyógyítás Magyarországon / Orvostörténeti Közlemények – Supplementum 11-12. (Budapest, 1979)
TANULMÁNYOK - Djacskov, V. L: Népi orvostörténeti emlékek az Ob északi völgyének őshonos lakosságánál
242 Comm. Hist. Artis Med. Suppl. 11 — 12 (1979) és maszkoidokon: az arc ráncait, a szemöldököket, szempillákat, ajkakat, néha az orr vonalát és az arcon levő tetoválást is apró poncolt dudorok jelzik. A kész maszkot néha színes szalagok, láncok és egyéb függelékek egészítik ki. Egyes maszkok egészen realisztikus felfogásúak, másokon felismerhetők a stilizálásra irányuló törekvések. Vannak archaikus megfogalmazású maszkok, egészen leegyszerűsített arcábrázolással. A maszkokon kívül használtak maszkoidokat; ezek az előbbiektől tulajdonképpen méreteikben különböztek, egészen kicsinyek voltak, ismerünk azonban arcméretű, sőt annál nagyobb maszkoidokat is. A maszkoidok ugyanúgy készültek, mint a maszkok. Szemüket, szájukat gyakran furattal jelezték, ebbe üveggyöngyöt vagy f ittért tettek, bajuszát-szakállát egy darabka prém, haját a fejére ragasztott maréknyi gyapjú jelölte stb. A fából faragott maszkoidokat gyakran elölről nyíló bőrtokba helyezték, hogy megóvják a sérüléstől. Egyes esetekben a maszkoidok önálló életet éltek, máskor a fejdíszhez vagy ruhához rögzítették őket. A szibériai népek körében volt a maszkoknak még egy fajtája: az apró fém- vagy ritkábban nyírkéreg-maszkok, amelyeket bizonyos antropomorf figurák arcára rögzítettek, ezek a bálványok az ősöket vagy a szellemeket ábrázolták. Ilyen apró maszkok előfordulnak az evenkiknél, osztjákoknál és permieknél is (néha pedig az udegéknél is). A maszkot viselő fabálvány rendkívül érdekes jelenség, nem tarthatjuk kizártnak, hogy számos esetben maszkban kamláló samánokat ábrázolnak. Az arcára maszkot öltő ember szinte valamilyen más lénnyé lényegült át, s ennek tudatában igyekezett minél pontosabban megjeleníteni a választott lényt. Bármennyire fontos, mégsem egyetlen eleme volt a maszk ennek az átlényegülésnek. Nagyon lényeges elemét képezték az aktív mozdulatok, amelyeket az alakoskodó rendszerint nem is a maga nevében végzett. Az egyes szerepekben megjelenő ember az egyes ünnepségek és misztérium-játékok alkalmával elmondta a jelenlevőknek, hova igyekszik, kikkel találkozik, miről beszél velük és mit csinál. Noha végig ugyanazt a maszkot viselte, ez egyáltalán nem zavarta abban, hogy az elbeszélés folyamán hol embert, hol valamilyen állatot, vagy éppen madarat jelenítsen meg. így azután hol nyugodtan viselkedett, hol meg állat módján üvöltött, hol a sas vijjogását utánozta, hol pedig vadállatkölykök nyüszítését; ugrándozott, futkosott, hadonászott a karjaival. Ha éppen sámán viselte a maszkot, feltétlenül verte a dobját, néha táncolt és énekelt is hozzá. A maszkok két fő csoportra oszthatók: az egyikbe tartoznak azok, amelyeket szerte használtak vadászat, rituális szertartás, ünnepség alkalmával és a misztérium-játékokban, a másikba a samán-maszkok. Az előbbiek a régebbiek. Az utóbbiak viszont valószínűleg az előbbiekből, közülük is feltehetően a rituális szertartások alkalmával viselt maszkokból alakultak ki: ahogy nőtt egy-egy samánnak a szerepe, tekintélye, úgy lett mind jelentősebb a maszkja, mint személyéhez tartozó attributum. Több oka is van annak, miért hasonlítanak egymásra szomszédos népek maszkjai. Egyrészt magyarázható a gazdasági és társadalmi fejlődés azonos fokán álló szomszédos népek rítusainak és vallási hiedelmeinek hasonlóságával, közös történelmi sorsukkal és kulturális kapcsolataikkal, másrészt pedig rokonsági kapcsolatokkal, például a szibériai és a ĥingani evenkik között stb. A bemutatott példák azt igazolják, hogy a szibériai népek maszkjai nem állnak elszigetelten a maszkoktól általában, és nem jelentenek valami olyasmit, ami kizárólag Észak-Ázsiára volna jellemző. A szibériai maszkoknak kimutathatók analógiái azoknak a népeknek a művészetében, amelyek a Szibériával szomszédos területeken, például Kelet- és Közép-Ázsiában vagy Észak-Amerikában élnek.
