Antall József szerk.: Népi gyógyítás Magyarországon / Orvostörténeti Közlemények – Supplementum 11-12. (Budapest, 1979)

TANULMÁNYOK - Oláh Andor: „Eddig dolgom után, ezután hitem után élek" — A magyar népi gerontológia tanulságai

Oláh A.: „Eddig dolgom után, ezután hitem után élek'\ .. 199 amikor eljön az idejük. Aki birtokában van a test és a lélek békéjének, aki békességet teremt maga körül, az ismeri a békés eltávozás titkát is. A 72 éves dévaványai Ács Imréñé midőn elment hazulról, kilépvén a kapun, így imádkozott: „Elmegyek Uram a Te utadon, de bocsáss el engem békességgel..." Mindig készen volt már a békés eltávozásra! Ilyen lelkületre valló kijelentések még: „Én már elvégeztem mindent, ami rám van bízva." „Megérik a gabona, oszt leszakajtatik. Az ember megérik a halálra." „Nekem sose vót eszembe, hogy jó vóna meghalni." Vigasztalják, türelemre intik a halnivágyó, kesergő öregeket: „Majd megérik a gabona, oszt leszakajtatik." „Nem egyformán van a madzag! Egyik hamarabb szakad, mint a másik." Nem ilyen türelmesen várják a halált azok az öregek, akik úgy érzik, hogy: „múltadban nincs öröm, jövődben nincs remény!" Ellenpéldaként fordítsuk most rájuk a szót. így keseregnek, sürgetik, hívják a halált: „Csak nem érdemes születni, annyi baj van a világon, nekem csak ez a nótám! Míg a gyertya el nem ég, mennyi bajnak ki vagyunk téve!Nem bánnám, ha bármikor elvinne a kaszás." — „Ó édes Istenem, vennél magadhoz! Hej szerelmes jó Istenem, minek már nyolcvan egynéhány éves embernek élni?!" — „Gödörbe valók vagyunk mink!" — „De sok esztendőt kell élni, ha a Jóisten nem veszi el az embert." „Öreg vagyok már, öreg, a földbe kívánkoznék mán csak." — „Nem kell nekem már semmise, csak egy koporsó kék, hogy pihenne már egy ilyen elnyűtt rongy, mer a' vagyok! Nincs erőm. Fogózás nélkül nem tudok menni. Olyan vagyok, mint a semmi. Hát gyenge vagyok nagyon. Végkimerülésbe vagyok én!" „Lábaim nincsenek, fájnak. A csontkihűlés ez mikor meghalok, akkor mén ki belőle. Leteszenek és megszűnik a fájdalom az élettel. De nem bánnám, ha meg kéne halni!" — „Jaj, de sokat dolgoztam életembe, most meg nem bírok semmit csinálni. Elmúlt az erő, odavan az ember és nem bírok meghalni. Követ kössek a nyakamba, oszt ugorjak a kútba? Panaszos minden!" „Elmúlt az erő, odavan az ember, nem bírok semmit se csinálni" ? Individuatio, életfordulat nélkül, „a csendes és nyugodt élet alapkövei" nélkül bizony ingadozik, đó borul az épület! Betegen, remény és bizakodás nélkül szánalmas sors öregnek lenni! Az emlékei is csak keserítik! „Sanyarúságba születtem, abba éltem." —„Hm szerelmes Istenem, mik vótak ezelőtt! Édes Istenem, szerelmes Istenem, de sok minden eltelik 80 esztendő alatt. De leélni is nehéz volt!" — „Sokat megértem. Sok rosszat, kevés jót." — „Jaj, Teremtő Isten, miken mentem keresztül én!" — „Az én sorsomat kibeszélni nem lehet! Nincs nekem életem, csak küzdők napról-napra." — „Haj, mit ér, mire jutott az ember?! Jutott, hajja, sanyarú életre!" — Régen gulyás volt, „most semmi", ül a fal tövében, sütölőzik, keserves életén töpreng, betegségén, tehetetlenségén: „én csak búvok, meg rívok." Panaszkodik, hogy nem tud úgy dolgozni, mint azelőtt: „Annyit rívok, hogy nem tér bé a házba sokszor." Ez a kedvetlenség (depresszió) alapjában nem a szomorúként, sanyarúként szemlélt múlt miatt uralkodik el az öreg emberen, hanem a reménytelenség (bizakodáshiány) miatt: nincs kozmikus biztonság- (halhatatlanság-) tudata, mint a „tudós"-nak, ezért a jelenben sincs ami még (szellemi) tevékenységre ösztönözze. „Sok má az idő! Nem jó ez má, mer nincs itthon az ember, mindig gondolkozik, hogy vájjon mi lesz ? Mindig gondolkozik, vájjon meddig lesz még? Nincs az embernek kedve." Mire gondol? A haláltól fél? „Hát jönne má, aszt vinne. Nincs semmi kedve se." Fején találta a szöget a dobozi Sas Ferencné, bizony „bánat beteg" az ilyen öreg és hiába kapaszkodna valakibe, hiába kötődik akárkihez, nem ez gyógyítja a bánatbetegséget. (A békési gyógyító asszony egyedül élt, s mégsem elkeseredetten!)