Antall József szerk.: Népi gyógyítás Magyarországon / Orvostörténeti Közlemények – Supplementum 11-12. (Budapest, 1979)
TANULMÁNYOK - Markus, Michal: A Kárpát-medence etnobotanikai problémái
116 Comm. Hist. Artis Med. Suppl. 11-12 (1979) A régi szlovák és a többi helyi népesség konyhájának egyik legnépszerűbb fűszere volt a repkény (Glechoma hederacea és G. hirsuta) is. Az idősebb falusi gazdasszonyok még ma is szívesen alkalmazzák a füstölt szalonnából készített rántásba. A régebbi ételek: kásafélék, mártások, főzelékek, vastag levesek legnépszerűbb fűszerei közé tartozott. Mind a magyar, mind a szlovák és a román népnél igen sokféle elnevezés alatt ismerték. A legtöbb helyen különféle mágikus erőt tulajdonítottak neki. Igen sok asszony gyógynövényként is használta, főleg a heptikát, vérhányást és a vérszegénységet gyógyították vele. További hasonló aromadús fűszernövény volt a turbolya ( Añ hñseųs) is. Valószínűleg a középkori kolostorkertekből vadult el, és úgy vált a nép által is szívesen gyűjtögetett fűszer-növénnyé. Mint az európai etnobotanikai irodalomból látjuk, Európa-szerte ismert és gyűjtött fűszernövény. A szlovák erdőmunkások, ha kimennek a határba, a magukkal vitt pálinkába sokszor turbolyalevclkéket raknak, evvel ízesítik a pálinka nyers ízét. A pálinkába áztatott levelek nemcsak ízesítik a pálinkát, de védik a nehéz munkát végző favágók egészségét. A korai tavaszi hajtások, rügyek egyik specifikus fogyasztási formáját kell látni a mogyorófa (Corylus) barkáinak gyűjtésében. Kora tavasszal az asszonyok a határban nyíló barkákat gondosan összeszedték, otthon kiszárították, majd megőrölték. Utána egy kevés liszttel összegyúrták és szükség-kenyeret sütöttek belőle. Ilyen szükségkenyerek sütéséről igen megbízható adataink vannak a XIX. század második feléből, főleg a Garammentéről, Liptó megyéből és más helyekről is. Egy 1687-ből származó városi krónika szerint az ilyen szükség-kenyerek sütése általános volt a mai Szlovákia más részeiben is. (Főleg a nagyobb éhínségek alkalmával.) A kora tavaszi mogyorórügyek és barkák effajta szedéséről és fogyasztásáról különben más európai népektől is vannak adataink. A szlovák nép azonban nemcsak a növények leveleit, rügyeit és virágait, hanem azok gyökereit és gumóit is szorgalmasan gyűjtötte. Ezek a termények a burgonya meghonosodásáig igen komoly szerepet játszottak a Kárpát-medence népeinek táplálkozásában. Ezek közé tartoztak pl. a bábakalács (Carlina), a baraboly (Chaerophyllum), lednek (La hÿrųs) stb. répaszerű gyökerei, továbbá a pasztinák (Pastinaca), az acsalapu (Petasites), martilapu (Tussilago), vadmurok (Daucus), a pitypang (Taraxacum), a kosbor (Orchis), a páfrány (Polypodium), a peremizs (Inula), a tárnics (Gen iana), földi tömjén (Pimpinella), bakszakál (Tragopogon), a tátorján (Crambe tataria), a pimpó (Potentilla) és még sok más erdei vadnövény gyökerei. Ezeknek egy részét nyersen, főve (sütve) vagy leforrázva fogyasztották. Igen sokat teaként, forró főzetként ittak, s ezt gyógyszerként használták. De voltak gyökerek, gumók, amiket apróra darabolva (sokszor szárítva) alkoholba áztattak és úgy itták. A XVIII—XIX. században a Szepességben a vadon növő gyökerek ásása és gyűjtögetése külön foglalkozási ág volt. Az ilyen hivatásos gyökérásók (Wurzel-gräber, zbieraci koreñov) kis ásóval, csákánnyal és hátizsákkal járták az erdőket és hegyeket. A kiásott gyökereket vásárokon árulták, vagy jó pénzért városi patikáriusoknak és korcsmárosoknak adták el. Ezek a kárpáti gyökérásók látták el az egykor Európaszerte híres vándorló szlovák olejkárosokat, akik különféle gyógynövényekkel, mágikus erejű gyökerekkel, balzsamfenyőből készített éterikus olajos készítményekkel járták be egész Európát, sokszor még az Újvilágot is. Természetes, hogy ezek a gyökérásók jól ismerték nemcsak a drogtartalmú gyógynövényeket és gyökereket, de a mérges növényeket is. Ilyen volt pl. a hunyor (Helleborus), a sisakvirág (Aconitum) is. Ezeket a mérgező növényeket nemcsak a gyökérásók, de a pásztorok és a halászok
