Antall József – Buzinkay Géza szerk.: Népi gyógyítás Magyarországon / Orvostörténeti Közlemények – Supplementum 7-8. (Budapest, 1975)

Hoppál Mihály—Törő László: Népi gyógyítás Magyarországon (magyar és angol nyelven)

50 Comm. Hist. Artis Med. Suppl. 7—8. (1975) náltak, melyben két darab gyermekcsontocska volt. Terhes asszonyok hordták, hogy könnyen szüljenek.

6

0 Juháisz Máté emberi szárcsont porát javallja negyednapi hideglelésre.

6

1 Bornemissza Anna fejedelemasszony házipatikájában 1682-ben szintén szerepel az emberkoponyapor.

6

2 Konkrét gyógyítási céllal használták a fülzsírt is, a kipállott szájra kenték. E gyógymódot használták a felvidéki magyarok

6

3 és a felvidéki tótok is. Zagyvarékason mágikus-babonás elem is kapcsolódott az eljáráshoz (nevezetesen a bal—jobb ellentét gyógyító célú felcserélésének gondolata!): „Ha a szájának balodala volt kipálva, a jobb füliből vettek ki és fordítva . . A fent említett emberi eredetű anyagokon kívül használták még gyógyításra az emberi körmöt,

6

5 a köldökzsinórt, a magzatszurkot, a fekáliát, a menstruációs vért, a szőrzetet. Ez utóbbiakat azonban csak kis mértékben használták meghatározott gyógyításra, inkább általánosan ható mágikus hatást tulajdonítottak neki. Az ásványi eredetű „gyógyító"-szerék is széles körben elterjedtek voltak a népi gyógyászatban. Eredetüket tekintve három csoportba oszthatók: 1. Az első csoportba azok a szerek tartoznak, melyek ősi, mágikus hit maradványaként élnek a nép tudatában, noha eredeti „varázserejük" jelentősége teljesen elhomályosult, és ma már csak a gyakorlatban maradt meg szerepük. 2. A második csoportba azok a szerek tartoznak, melyeket a korabeli technikai kultúrából kölcsönzött a nép, vagyis átvétellel kerültek a népi gyógyítási gyakorlatba. 3. Az ásványi eredetű gyógyítószerek harmadik csoportjába sorolhatók a nép által „föltalált" és kipróbált anyagok. A mágikus eredetű szeriek közül —- jelentőségét, elterjedtségét tekintve —- kiemelkedik a közönséges só. A számtalan példa közül néhány: az Alföldön a vágott sebre sós kenyeret raktak, sót hintettek a leforrázott kézre, méhcsípést dörzsölnek be vele.

6

6 A só többféle gyógyszernek volt az alkotórésze, és negatív hatására is találunk példát: súlyos betegnek „kilenc napig" minden ételt „édesen" (só nélkül) kell ennie; vagy aki eltörte a lábát, annak kilenc hétig kellett ugyanígy tennie.'

6''

7 A Felföldön kelésre, sebre fokhagymával elkevert sót tettek,

61

8 ugyancsak sóval kezelték a sebeket a Tiszántúlon is. Zacskóba rakott meleg sót tesznek a fájós fülre, és a 6

0 Wlislockiné Dörfler F. 1893. 109. 6

1 Juhász M. 1768. 60. és 138. 8

2 Magyary-Kossa Gy. 1931. III. 421. 6

3 Vajkai A. 1937. A. 141. 6

4 Cs. Pócs É. 1964. 201. 6

3 Wlislockiné Dörfler F. 1893. 117—130. 6

6 Grynaeus T. 1965. 386, 388, 389. — Az Ormánságban sós kenyeret tettek a vágott sebre: Kiss G. 1937. 160. 6

7 Cs. Pócs É. 1964. 207—210. 6

8 Vajkai A. 1937. 143