Antall József szerk.: Képek a gyógyítás múltjából / Orvostörténeti Közlemények – Supplementum 5. (Budapest, 1972)

Képek a gyógyítás múltjából (kiállítási vezető)

szerek aquincumi ásatásokból kerültek elő. Figyelemre méltó a bronz szike, 15 amelynek alakja alig változott az elmúlt tizennyolc évszázad alatt. (10. ábra) 4. Az iszlám és az egészségügy Az iszlám kultúra két alappillére: az arab nyelv és a mohamedán vallás. Fénykorában földrajzi kiterjedése Indiától Spanyolországig terjedt. Az uralmuk alá került népek - a perzsák, az arameusok, a koptok, a zsidók, valamint a középázsiai népek - kultúráját magukba olvasztották. Az arab orvosi irodalom részben átmentette és tovább gazdagította az antik orvostudomány klasszikusait. Nagy hatást gyakoroltak az arab orvoslásra a nesztoriánus keresztény orvosok. Mindez a mohamedán szellemmel telítve sajátos művelődési szintézist eredményezett. Az iszlám kultúrája a VII-XI. században élte virágkorát. Az iszlám szent könyve, a Korán - tisztálkodásra, böjtre stb. vonatkozó -, egészségügyi rendeleteket is tartalmazott. Ezért került kiállításunk e részt tárgyaló falára a Korán egyik felnagyított oldala, egy egészségügyi vonatkozású fejezet (szura) részlete. (II. kép) Az arab orvostudomány nagyjai közül Avicennáról (980-1037; arab neve: Abu Ali Húsain ibn Abdullah ibn Sina) emlékezünk meg. Canon Medicinae című ötkötetes munkája a skolasztika mesterműve. Ez a munka a korabeli orvostudomány enciklopédiája, amely még a XVII. században is kézikönyvül szolgált. A bemutatott példány 1658-ban jelent meg Lovaniumban (Leuven, Löwen). Átvilágított színes dián mutatjuk be Abulkázim (kb. 912-1013) Cyrurgia cum formis instrumentorum című XV. századbeli kódexének (Corna, Egyetemi Könyvtár) egyik igen tanulságos képét, amely gerinccsigolya-nyújtást ábrázol. Arab egészségvédő amulettek mellett vízhordó edényeket és kancsókat mutatunk be. (11. ábra) 5. A középkori Európa orvostudománya Az iszlám népek orvostudománya mellett a középkor másik nagy orvostudományi „irányzata" a skolasztikus medicina volt (a XVI. század közepéig). Ennek részeként szokás megkülönböztetni a kolostori medicinát (a VI-XII. századig). Ez időben a betegek ápolása és gyógyítása is hozzátartozott a szerzetesrendek tevékenységéhez. A latinul tudó papság saját tapasztalati úton szerzett ismereteit ötvözte az antik orvos- és természettudomány elemeivel.A kolostori orvostudomány „hivatalosan" a clermonti zsinattal (1130) fejeződött be, amikor a zsinat a papokat eltiltotta a sebészet gyakorlásától. A XII. századtól kezdve egyre több egyetem orvosi fakultásán a klasszikusok ismerete lett a tanulmányok alapja. A gyakorlat - különösen a sebészet sajnálatos módon háttérbe szorult. A skolasztikus orvostudományra jellemzőek