Antall József szerk.: Képek a gyógyítás múltjából / Orvostörténeti Közlemények – Supplementum 5. (Budapest, 1972)
Semmelweis Ignác életútja, 1818-1865
tály bezárása? Nem lehet hatása az „erőművi sértésnek" sem! A többi feltételezett ok (szeméremérzet, bánásmód, gyógymód stb.) pedig teljesen azonos a két osztályon. Mi lehet a helyi ok az I. osztályon, Klein klinikáján? Semmelweisnék néhány hónapi működése után meg kellett válnia állásától. Visszatért elődje, Breit doktor, és erre az esetre már előre így kötelezte el magát. Angolul kezdett tanulni, hogy Dublinba utazzék tanulmányútra, ahol ritkábban pusztított a gyermekágyi láz. Közben egy bizottság, a durva vizsgálati módra hivatkozva, szigorú korlátozásokat léptetett életbe a bécsi klinikán, csökkentette a hallgatók számát, különösen a külföldiekét. Ennek hatására a halottak száma csökkent! Maga Breit sem tartozott a szorgalmas boncolok közé, így kisebb lett a fertőzési veszély. Semmelweis azonban hamarosan visszakapta állását, Breitet ugyanis meghívták Tübingenbe egyetemi tanárnak. Ekkor a sok gond és tépelődés után rövid kikapcsolódást keresett. Barátai társaságában, 1847 márciusában Velencébe utazott, hogy felüdülést találjon a város műkincsei között. Visszatérése után újult erővel fogott munkához. A halottak száma rohamosan emelkedett, áprilisban már újra 18 0/ 0 volt. Ma már tudjuk, hogy a vajúdó, szülő asszonyok halálát részben maga Semmelweis okozta, amikor a boncteremből egyenesen betegeihez sietett. Ekkor értesült róla, hogy távollétében meghalt egy barátja, a törvényszéki bonctan tanára, Kolletschka, mert boncoláskor egyik tanítványa megsértette a kezét. A boncolási jegyzőkönyv tanulmányozása után döbbent rá, hogy a gennyvérűségben (pyaemia) elhunyt orvostanár és a gyermekágyi lázban elhunyt anyák kórképe azonos. „Éjjel-nappal üldözöttKolletschka betegségének képe, s egyre növekvőbb határozottsággal kellett elismernem, hogy a betegség, amelyben Kolletschka meghalt és az a betegség, amelyben annyi száz gyermekágyast láttam elpusztulni, egy és ugyanaz Egyes külföldi szerzők, közöttük elsősorban a néhány éve elhunyt kutató, Bodach, regényesnek véli Semmelweis felfedezésében Kolletschka halálának szerepét. Mivel Semmelweis nem is egyszer így adja elő a felismerés történetét, nehezebb az ő szavaiban kételkedni, mint az utókor életrajzíróinak „kritikai" hipotézisében. Ki vonja kétségbe, hogy a bécsi iskola kutató és vizsgáló metodikája adta a felfedezés alapját és tudományos hátterét? De semmi sem szól az ellen, hogy a felismeréshez a világító szikrát, a végső asszociációt a Kolletschka halálából levont következtetés adta. Semmelweis felismerte, hogy az előidéző okok mindkét esetben azonosak: „a hullarészek voltak, amelyek bekerültek a véredényrendszerbe". A közvetítők nem lehettek mások, mint a vizsgáló orvosok és medikusok, akik állandóan érintkezésben voltak a hullákkal. A szappanos kézmosás - ezt a szag is elárulta nem távolította el a kézhez tapadó hullarészeket. A bábanövendékek nemigen kerültek érintkezésbe a hullákkal, így magyarázható a II. osztály jobb halálozási aránya. Olyan fertőtlenítőszerre, dezinficiensre volt tehát szükség, amely elpusztította a „hullamérget". Többféle vegyszer kipróbálása után a klórmész