Kapronczay Károly szerk.: Orvostörténeti közlemények 234-237. (Budapest, 2016)
KÖZLEMÉNYEK - Kapronczay Károly: Adatok a hazai orvosképzésben résztvevő zsidó hallgatókról a 18/20. században
KÖZLEMÉNYEK 77 ADATOK A HAZAI ORVOSKÉPZÉSBEN RÉSZTVEVŐ ZSIDÓ HALLGATÓKRÓL A 18/20. SZÁZADBAN' KAPRONCZAY KÁROLY A zsidó orvoslás gyakorlatának gyökereit nemcsak vallásosságukban, hanem az arab orvoslással való érintkezésben is keresni kell. Elsősorban gyakorló gyógyítók voltak, és a zsidó empirikusuk már a középkor elején nagy számban működtek Európában, sőt a katolicizmus centrumában, Rómában is. Európában eltérő volt a zsidó orvosokkal kapcsolatos szabályozás: Milánóban a 13. században sok zsidó orvos működött, 1246-ban Párizsban a francia király rendeletileg tiltotta meg, hogy keresztények zsidó orvosokkal gyógyítassák magukat, a német fejedelemségekben a városok belső ügyének tekintették a zsidó orvosok gyakorlatának engedélyezését. Az állandóan jelen levő keresztény-zsidó orvos ellentétet inkább a szakmai féltékenység okozhatta. Az is tény, hogy a pápák rendszeresen adtak ki olyan rendeletet, amely szerint keresztény embernek tilos zsidó orvos segítségét kérni. Ennek ellenre XIII. Benedeknek (1394) a zsidó Harlocki Józsua volt a háziorvosa, X. Leónak Sarfédi Sámuel, sőt VII. Ince pápa (1406) három római zsidó orvosnak polgárjogot adatott. Avignonban 1406 és 1470 között 38 zsidó orvos működött, míg keresztény csupán négy volt. A keresztes hadakat is nagy létszámú zsidó orvos kísérte a Szentföldre. Ennek oka abban keresendő, hogy a zsidó orvosok gyakorlati szakemberek voltak, elsősorban a sebészet területén tűntek ki. Az Árpádházi uralkodók idején szép számban éltek zsidók és zsidó orvosok Magyarországon, elsősorban a városokban, ahol megtelepedési engedély birtokában - például Esztergomban, Pozsonyban és Budán - külön városrészben laktak. Az is igaz, hogy gyakorta voltak a keresztények és a zsidók között konfliktusok, amelynek általában az uralkodó vetett véget. A 16. század végétől több városban (Sopronban, Budán, Pozsonyban) a zsidó közösségek zsinagóga építésére kaptak engedélyt. Alapvetően azonban nem volt felhőtlen a helyi lakosok és a betelepült (vagy erre törekvő) zsidók közötti kapcsolat. A feljegyzések szerint a magyar királyság területén praktizáló zsidó empirikusok főleg belső bajokkal foglalkoztak, bár voltak közöttük sebészek is. Híres sebész volt 1767-ben Lehel nevű péceli zsidó sebész, akit oklevelének bemutatására szólított fel a megyei hatóság. Ilyen előírt okmánnyal nem rendelkezett, de számos másféle működési bizonyítványt mutatott be Zách járási főorvosnak, aki előtt végül is sebészi tudásáról számot kellett adni. A zsidó sebészek többnyire lengyel és török területről érkeztek. Nézzünk néhány kiragadott példát. Ilyen volt Mátyás király Salamon nevű orvosa, vagy Bethlen Gábor fejedelem spanyol zsidó orvosa. Meg kell legyeznünk, hogy az Erdélyben letelepedett (1623) szefárd zsidók a spanyol földről elüldözöttek leszármazottai voltak. Közéjük tartozott a híres „Riba- rius zsidó doktor”, akiről Kemény János emlékezett meg önéletírásában: ,Jlibarius és Scul- tetus /Schultz/ német orvos gyógyították utolsó betegségében Bethlen Gábor fejedelmet, akinek baján nyilvánosan össze is vesztek. ” Rajtuk kívül még három-négy spanyol zsidó orvos 1 A „Zsidók a Nagy Háborúban” címmel, a Chábád Lubavitch Zsidó Nevelési és Oktatási Alapítvány, valamit a Centenáriumi I. Világháborús Emlékbizottság által, 2016. április 14-én, a Semmelweis Orvostörténeti Könyvtárban rendezett konferencián elhangzott előadás.
