Kapronczay Károly szerk.: Orvostörténeti közlemények 234-237. (Budapest, 2016)
A FISCHER JAKAB EMLÉKÜLÉS ANYAGA - Kapronczay Károly: Ideg- és elmegyógyászat Magyarországon a 19/20. század fordulóján
A Fischer Jakab emlékülés anyaga 127 helyszínnek. Ennek alapján 1853. december 5-én a Belügyminisztérium engedélyezte a terület megvásárlását, de pénz hiányában az épület megtervezése sem történt meg, úgy látszott, hogy ez az elképzelés elődeinek sorsára jut. 1857-ben I. Ferenc József magyarországi körutat tett, elképzelhető, hogy áttekintette a folyamatos ügyeket. Ekkor a budai Várpalota építkezési alapjából 315 ezer koronát áthelyeztetett az országos tébolyda céljaira, a bécsi belügyminisztérium pedig 1857. május 27-én a 4219. számú rendeletben adta közzé az uralkodó akaratát, elrendelték az Országos Tébolyda felépítését. Kiírták az építési pályázatot, amelyet Zettl Lajos császári és királyi építési tanácsos nyert el, és 1859-ben benyújtotta a bécsi és a prágai elmegyógyintézetek figyelembe vételével elkészült tervrajzait. A terveket és a pénzügyi javaslatokat Ferenc József 1860. február 26-án kelt leiratában elfogadta, 1 millió hétszázezer korona felhasználását engedélyezte. Az építkezés 1860. március 20-án kezdődött meg, Zettl terveit Mayer József vállalkozó vállalta kivitelezni. Alig félév elteltével botrány tört ki: az építkezést felügyelő bizottság kifogást emelt a minőség miatt, ráadásul egy félig felépített épület összeomlott. Mayer belebukott a munkába, Zitterbarth Mátyás építész csak két év elteltével (1863) tudta folytatni a munkákat. A külső és a belső építészeti munkák befejezése után, a gyógyítás céljaira 1868. december 6-án adták át az épületetet, amely 300 betegággyal nyílt meg. Az igazgatói posztra a magyar belügyminiszter Schnirch Emilt nevezte ki (1868-tól 1884-ig töltötte be ezt a tisztséget), két főorvost, négy orvost és ötven betegápolót rendeltek ki a betegek gyógyítására. A Lipótmezőn felépült elmegyógyintézet megvalósulása jól illeszkedett a neoabszolutizmus idején elkezdődött kórházépítési programba. Ebben az időszakban válik a kórház a gyógyítás színterévé. A Bécsből irányított magyar betegellátás és egészségügy - eltekintve a magyar függetlenség eltiprásától - rendeleti úton sok hasznos és előre mutató reformot vezetett be. Elsőként 1851-ben a lakosság lélekszámához igazodó hatósági orvosi rendszert szervezte meg, majd 1854-ben kórházfejlesztési program kidolgozására szólította fel a közigazgatás irányítását végző helytartóságokat. 1857-ben a bécsi belügyminisztérium egészségügyi osztálya gyorsabb tempóra „biztatta” a helytartóságokat. Pest és Buda vonatkozásában a kórházépítési bizottság elnöke Tormay Károly (1804-1871) volt, aki az országos tébolyda építkezésekor kirendelt szakmai orvosi bizottság irányításával Schwartzer Ferencet bízta meg. Schwartzer Ferenc szerepe nemcsak e vonatkozásban felbecsülhetetlen, de saját maga is élen járt intézetalapításban: még 1850-ben Vácott magán elmegyógyintézetet alapított, amelyet 1852-ben Budára helyezett, a mai Országos Onkológia Intézet hatalmas területén 15 pavilonból álló elmegyógyintézetet alapított. Schwartzer Ferenc egyetemi magántanár lett, intézetéből nőtt ki a magyar elmeorvos iskola (Lechner Károly, Laufenauer Károly, Niedermann Gyula, stb.). Maga Schwartzer a modem elmegyógyászat korszerű módszereit valósította meg: nem alkalmazott kényszert, kerülte a bezárást, bevezette a munkaterápiát, betegei a hatalmas kertben szabadon mozogtak, az állapottól függően személyre szabott szellemi programokat is kidolgozott. Valóban sok neves betege volt (például Szemere Bertalan volt miniszterelnök), de intézetét nem zárta el a szegény betegek elől sem, részükre alapítványt tett, illetve igénybe vette az állam költségtérítését. Intézetét 1878-ban átadta fiának, az ugyancsak orvos Schwartzer Ottónak (1853-1913), aki 1885-ben az elmeorvoslás magántanára lett. A bárói rangra emelt Schwartzer Ottó elsősorban a törvényszéki elmekórtannal foglalkozott, számos ilyen tárgyú szakkönyv fűződik nevéhez, valamint magyarra fordította
