Kapronczay Károly szerk.: Orvostörténeti közlemények 230-233. (Budapest, 2015)
KÖZLEMÉNYEK - Kapronczay Károly: Az állami egészségügy formái a balkáni országokban a 18-19. században
60 Comm, de Hist. Artis Med. 230-233 (2015) 1857-ben újabb fordulat következett: Davila javaslatára az intézmény felveszi a Nemzeti Orvosi és Gyógyszerészeti Iskola nevet, amely nemcsak az első román nyelvű orvosi és gyógyszerészeti felsőoktatási intézmény lett, hanem egyesítette a polgári és katonai szakemberképzést is. A tanulmányi idő öt év lett, amelyet három év kórházi gyakorlat egészített ki. A katonai személyek tiszti ranggal a hadsereghez kerültek, a polgári orvosok a városi és vidéki egészségügyben helyezkedtek el. Ez vonatkozott az állatorvosokra is, akik ebben az intézményben tanultak. Francia típusi intézmény volt, ahol a végzettek nem kaphattak doktori címet, viszont az itt végzettek - különbözeti vizsgák letétele után - olasz és francia egyetemeken fejezhették be tanulmányaikat, itt nyerhették el a doktori címet. Ezt a lehetőséget használta ki Davila, amikor a tehetséges végzősöket párizsi, torinói és montpellieri ösztöndíjjal külföldre küldte. Ezen a főiskolán sok erdélyi, moldvai, bánsági, máramarosi és bolgár fiatal tanult, a Legfelsőbb Oktatási Tanács a Nemzeti Orvosi Iskolát egyetemi rangra emelte, amelynek átszervezése 1870-ben fejeződött be. A folyamat elhúzódott, mert az idősebb román orvosi nemzedék és a külföldet megjárt iijabbak között mély ellentét keletkezett: az idősebbek maguknak követelték az összes tanári tisztséget, mielőtt a fiatalok hazatértek volna. Csak hosszabb alkudozás után, 1869. november 22-én nyílt meg a bukaresti egyetem, zömében fiatal professzorokkal. Moldvában 1860-ban rendelték el az orvosi kar felállítását, de hivatali nemtörődömség miatt csak jóval később, 1879-ben indulhatott meg az egyetemi szintű orvosképzés. Ebbe a folyamatba illeszkedik a kolozsvári, 1772-ben szervezett Orvossebészeti Intézet egyetemi karrá történő átalakítása (1872), ahol az erdélyi román orvosnemzedékek sora nevelődött. A két fejedelemség egyesítése után nemcsak az ország egységes kormányzati rendszerének megszervezése lett a cél, hanem az egész kiépített rendszert az európai normák szerint kellett modernizálni. Ezt a munkát Davila, mint országos főorvos és a hadsereg főinspektora irányította, aki az ország Egészségügyi Bizottságának is elnöke lett. Ő vonta össze a két országrész polgári és katonai egészségügyi rendszerét, helyettese Jacob Felix, jeles közegészségügyi szakember volt. Az erősen agrárjellegű ország egészségügyi helyzete rossz volt, főleg vidéken, ahol Európa nyugati országaiban már nem dúló járványok pusztítottak. A helyzet javítására országos és helyi közegészségügyi tanácsokat és hivatalokat szerveztek, öt nagy egységre osztották fel az országot. Ezek nemcsak a maguk területén hoztak preventív intézkedéseket, hanem országos méretű - több szintű - fejlesztési terveket is javasolhattak. Ekkor az ország vidéki területén 200 egyetemet végzett orvosdoktor, 130 „Davila-iskolát” végzett orvos-sebész és gyógyszerész tevékenykedett, az egész országban 1015 orvosi végzettséggel rendelkező állt állami szolgálatban. 1874-ben Davila összekülönbözött Mihail Kogalniceanu miniszterelnökkel és lemondott tisztségéről. Hivatali ideje alatt (1869-1874) az átalakítást szolgáló rendelkezések és törvények sora született meg: kidolgozták a kórházfejlesztési terveket, az orvosi igazgatás alsó és felső formáinak rendszerét. Ennek egyik formája a kerületi orvosi intézmény lett, amely pozíciókat a legtöbb helyen a Davila-iskola végzettjei foglalták el, akik ingyenes orvosi ellátást nyújtottak a szegényeknek, a gyermekeknek és a magányos öregeknek. Ez vonatkozott a gyógyszerellátásra, a védőoltások beadására, a települések - utcák, vágóhidak, kereskedelmi egységek - tisztaságának ellenőrzésére is. Ezzel egyidőben szorgalmazták az alapvető orvosi felvilágosítás megszervezését, a román gyógyszerkönyv kiadását (1872).
