Kapronczay Károly szerk.: Orvostörténeti közlemények 226-229. (Budapest, 1914)
KÖNYVSZEMLE
312 Comm, de Hist. Artis Med. 226-229 (2014) mivoltát ragadja meg: „a szatén fűző korunkban a mezítelenséggel egyenlő” — olvashatjuk Edouard Manet kijelentését saját festménye kapcsán. Steele kimerítő forráshasználattal járja körül a fűző ezen 19. századi aspektusát is. Megtudhatjuk, hogy mi számított erotikus fehérneműnek, és ezzel szemben milyen fehérneműt hordtak a kor erkölcsösnek tekintett asszonyai, valamint, hogy a század második felének gondolkodói és írói hogyan vélekedtek a meztelenségről és az erotikáról, mi számított a korban szexuálisan vonzónak, és hogy mindez hogyan hozható összefüggésbe a fűzővel. Véleményem szerint Valerie Steele túlhangsúlyozza a fűző erotikus jelentőségét, mégis fontos kiemelni, hogy tanulmányával felhívja a figyelmet arra, hogy az, ahogyan hagyományosan gondolkodunk a viktoriánus kor erkölcseiről, nem biztos, hogy igaz. A 20. század a fűző történetében is változást hozott magával. Am Steele vitatja azt a hagyományos nézetet, hogy a női ruházat reformja kéz a kézben járt az emancipációval. Természetesen nem állítja, hogy nem történt komoly változás, de felhívja a figyelmet, hogy már a 19. század végén sem látunk példát komoly ruhareform törekvésre. Az ideálisnak vélt női fizikum, az életmódbeli változások jelentettek egyféle változást, de Steele felteszi a kérdést, hogy az új, 20. századi nő számára a fűző már elavultnak számított-e. Hatodik, egyben záró fejezetében bemutatja, hogy erre a kérdésre miért válaszolhatunk egyértelműen nemmel. A fűző - bár modern kivitelben, újfajta anyagokból - tulajdonképpen egészen a hatvanas évek derekáig a női ruhatár fontos eleme volt. Bemutatja azt is, hogy egészen könyvének megjelenéséig milyen kiemelkedő szerepet kapott a neves divattervezők kollekcióiban és hogy a 21. század elején hogyan került újra előtérbe a karcsú derék mint az ideális női alak egyik legfontosabb indikátora. Manapság a fehérneműgyártó cégek és márkák ontják magukból a különböző alakformáló alsónemüket, amelyek kétségtelenül nem egyenlők a régmúlt idők fűzőivel, de az alapkoncepció ugyanaz: elérni az ideálisnak vélt külsőt, kihasználva a ruházat stilizáló és korrigáló képességét. Összességében egy rendkívül alapos munkát tarthatunk a kezünkben a fűző történeti jelentőségéről, amely széles kontextusba helyezi vizsgálódása tárgyát. Hazánkban egyértelműen hiánypótló alkotásról van szó. A téma jelentősége abban áll, hogy számos területhez kapcsolódik: az orvostörténettől kezdve, a társadalmi kérdéseken át a viselettörténetig. A gazdagon illusztrált szöveg olvasmányos és nem elhanyagolható tényező, hogy a könyv szép és látványos. Szentesi Réka Tulassay Tivadar: Az Ötpacsirta utczától a Gólya utczáig. A Bókay-klinika 175 eve. Bp., Semmelweis Kiadó, 2014. 266 p., ill. A köztudatban az a nézet vált általánossá, hogy a korábbi évszázadokban önálló tudományterületként nem művelték a gyermekorvoslást, a beteg csecsemő, gyermek gyógyításának kérdései csupán a felnőtt-orvoslás keretén belül, néhány gondolati kitérő erejéig kaptak helyet. A nagymértékű csecsemőhalandóság problematikájával jobbára a szülészet - bábaügy területén foglalkoztak, illetve a pusztító járványok idején, a legkorábbi gyermekkórházak pedig inkább a lelencház, árvaház szerepét töltötték be.
