Kapronczay Károly szerk.: Orvostörténeti közlemények 226-229. (Budapest, 1914)
KÖNYVSZEMLE
286 Comm, de Hist. Artis Med. 226-229 (2014) A fiúnak, aki szintén az orvosi pályát választotta, meg kell küzdenie a nagytekintélyű, kiváló édesapa befolyásával. Okát, hogy ez a küzdelem nem teljesedik ki és más irányú küzdelmeket állít a szerző elé, a történelem alakulásában kell keresnünk. Izgalmas és tanulságos is egyben, ahogyan Bakay katonaorvosi tevékenységéről, tapasztalatairól és egyáltalán a második világháborúról ír. 1941-ben avatták orvosdoktorrá, így katonai vonatkozásban az 1938-ban kapott kiképzés és gyalogos őrmesteri fokozat után egészségügyi zászlós lett. Az orosz frontra kerülvén katonaorvosi szolgálatot teljesített. A háború orvosi és emberi szempontból is különös, sokszor ellentmondásos döntések elé állítja az embert. A kétségek, a döntések súlya, a tisztességgel szolgálni parancsa mind olyan érzések, melyek elő-elő bukkannak a háborús történetekből. A tábori mütő a tapasztalat-, a gyakorlatszerzés első színhelye Bakay számára, ahol az egyetemi képzés után sebésszé érett. És tapasztalásból nem volt hiány, mint írja: „Aztán megkezdtük a műtéteket. Megszakítás nélkül 36 órán át operáltunk.” A frontról Budapestre, majd újra a frontra, a Kárpátokba került, ahol a magyar sereg elszántan, nagy emberáldozatok árán tartóztatta fel a szovjet hadsereget. 1944-ben leszerelték a hadseregből. Ennek az időszaknak érdekes és szinte ismeretlen színhelye Pannonhalmán, az apátság területén működő vöröskeresztes menedékhely, melynek Bakay orvosa lett, itt élte és dolgozta át a megszálló szovjet hadsereg tombolását. A harcok elmúlása nem jelentette egyben a veszélyek múlását is, alattomos, kiszámíthatatlan világ következett. „Értékes időt vesztegettem el azzal, hogy vártam a lehetetlenre.” - írja a szerző arról a néhány évről, amit a háború befejezése után még Magyarországon töltött, de minthogy a lehetetlen nem akart megtörténni, úgy döntött, külföldre megy. Ezt a döntését befolyásolta az is, hogy mint írja: a „világ tudomására akartam hozni, hogy édesapám mellett állok, aki rendületlenül ellenezte az új rendszert... Ezzel a viselkedésemmel azonban megpecsételtem saját sorsomat, pontosabban a jövőmet Magyarországon. Ez az édesapámat büszkeséggel vegyes aggodalommal töltötte el, mivel jobban látott a jövőbe, mint én.” Idősebb Bakay Lajos sorsának alakulásában sok jelentős, a két világháború között kimagasló teljesítményt nyújtó orvos sorsa tükröződik vissza. Munkásságuk feltárása, a tudományos feldolgozás még várat magára. 1947 októbere Stockholmban köszöntötte az ifjabb Bakayt és ezzel kezdetét vette számára az emigránsok nehéz, de mégiscsak szabad élete. Először a világhírű Olivecrona professzor idegsebészeti klinikáján kezdett dolgozni. Még Svédországban, a klinikai idegsebészet mellett, újra elkezdte a kutatómunkát a Wenner-Gren Intézet anyagcsere-kutató osztályán, ahol az agyműködés tanulmányozásához radioaktív izotópokat használt. Tulajdonképpen a radioaktív izotópos módszerrel elért eredményei nyitották meg az utat a Harvard Egyetemig. Hiszen, mint írja „hasonló munka-ami később az agydaganatok izotópos diagnosztikájához vezetett - folyt akkor a Harvard Egyetem kutatólaboratóriumaiban és a Massachusetts General Hospitalben, de ezen a téren kevesen rendelkeztek bármilyen tapasztalattal, és azon keveseknek nagy keletjük volt.” A visszaemlékezés - néhány, az emigránsok életére vonatkozó későbbi adattal - itt tulajdonképpen, a Harvard Egyetem kapujában véget ér. így a szerző nem mondja el, hogy 1961-ben New York állam buffalói egyetemén professzorrá nevezték ki, idegsebészként és agykutatóként hogyan élt és dolgozott, pedig könnyed stílusa bizonyosan oldottá és olvasmányossá tudta volna tenni a komoly szakmai tartalmakat.
