Kapronczay Károly szerk.: Orvostörténeti közlemények 226-229. (Budapest, 1914)
KRÓNIKA
KRÓNIKA HALOTTAINK SCHULTHEISZ EMIL (1923-2014) Schultheisz Emil Budapesten született, 1923. június 21-én, katonacsaládból. Apja, nagyapja tábornok, dédapja honvédsebész volt a szabadságharcban. Középiskolai tanulmányait a budapesti Fasori Evangélikus Főgimnáziumban és a soproni evangélikus líceumban végezte. Egyetemi éveit az 1942-es tanévben a kolozsvári I. Ferenc-József Tudományegyetemen, történelem-filozófia szakos bölcsészhallgatóként kezdte, majd a Debreceni Tudományegyetem orvosi karára iratkozott át. Orvosi tanulmányait Budapesten, az akkor még Kir. Magyar Pázmány Péter Tudományegyetemen folytatta, itt avatták orvosdoktorrá. 1954-ben belgyógyász szakképesítést szerzett. Tudományos fokozatát orvostörténelemböl kapta. 1950 és 1960 között klinikai-kórházi orvos, orvosfőhadnagy, 1957-1959-ben a Korányi közkórház adjunktusa. 1960-tól a Központi Állami Kórház belgyógyász főorvosa, 1964-től kórházi igazgatóhelyettes, majd 1970-től igazgató. 1963-ban, ösztöndíjjal a bécsi egyetem II. sz. Belklinikáján dolgozik, majd rövidebb külföldi tanulmányútjai a stockholmi Seraphim Lazaretbe, a londoni St Guy’s Hospitalba, a rostocki egyetem belklinikájára vezették. Berlinben Tutzke prof. Bolognában Busacchi, Ferrarában Menini orvostörténeti intézetében kutat. Fekete Sándor professzor nyugalomba vonulása után, 1972-től a Semmelweis Múzeum és Könyvtár igazgatói, majd főigazgatói tisztét is betölti. 1972-ben osztályvezető főorvosi munkáját változatlanul ellátva egészségügyi miniszterhelyettes, 1973-ban államtitkár, 1974-ben miniszter lesz. 1978-ban az Egészségügyi Világszervezet genfi közgyűlésének alelnöke. 1977-ben c. egyetemi tanár lett, 1984 decemberében - tizenegy évi szolgálat után - miniszterként nyugdíjba vonul, de ekkor kezdődik egyetemi oktatói pályafutása. 1985-ben a Semmelweis Orvostudományi Egyetem Orvostörténeti és Társadalomorvostani Intézetének igazgatójává, tanszékvezető egyetemi tanárrá nevezték ki, amely feladatkört 1993. évi nyugállományba vonulásáig ellátott. 2000-től emeritus professor. Szakirodalmi munkássága 1951-ben kezdődik. Belorvosi dolgozatai, esetközlései és klinikai tanulmányai - többek között a Familiaris ovalocytosis és constitutionalis eosinophilia együttes előfordulása" (1955), a Werner-syndrom” (1958), valamint a Cortico-strio-cerebellaris ataxia hazai előfordulása (1958) című írásai hazai és külföldi folyóiratokban jelennek meg. Orvostörténeti tanulmányai olyan nagy tekintélyű nemzetközi folyóiratokban jelennek meg, mint a Sudhoffs Archiv (Wiesbaden), a Janus (Leyden),
