Kapronczay Károly szerk.: Orvostörténeti közlemények 226-229. (Budapest, 1914)
TANULMÁNYOK - Dobos Irma: A sóshartyáni JODAQUA gyógyvíz kutatástörténete
206 Comm, de Hist. Artis Med. 226-229 (2014) NDK gyártmányú töltőgép-sorral tervezték felszerelni. Néhány éves (1969-1970) töltés után a Gyógyárúértékesítő Vállalat átmenetileg a budai Hunyadi-telepen alakított ki palackozót, majd a teljes átépítés és korszerűsítés után 1979. júniusban megindult az Apentán a folyamatos termelés. Ettől kezdve sok más gyógyvízzel együtt a JODAQUA-t is itt palackozták. A gyógyvíz értékesítése 1951 és 1965 között meglehetősen hullámzott. A legnagyobb mennyiséget 1953-ban (49 ezer) és 1957-ben (47 ezer), néhány évben 30 ezer körüli, de leginkább 25 és 28 ezer közötti palackot értékesített a termelő vállalat. Az utolsó nagy tétel (26 213 palack) 1969-ben került a belföldi piacra. 1970-től azután fokozatosan csökkent az országos igény úgy, hogy 1972-ig évi 13-15 ezer, 1973-1974 között 10 ezer és 1974-től 6-7 ezer palackot lehetett csak értékesíteni. A palackozás kezdetén literes üveget is használtak, később áttértek a 0,35, az 1980-as években átmenetileg a 0,45 1-es palackok használatára, amely összhangban volt az orvosi előírással, a kis mennyiségű JODAQUA fogyasztásával. Ugyanakkor célszerű is volt a minőség megtartása érdekében a palack nyitását minimálisra csökkenteni. A gyógyvíztermelés jogi feltételeinek rendezését elsőként a védőterület kijelölésével 1956- ban a Nógrádmegyei Közegészségügyi-Járványügyi Állomás kezdeményezte. Ekkor derült ki, hogy a község kezelésében levő Jodaqua Forráskezelőség területe telekkönyvezetlen, amelynek rendezése a legsürgősebb feladat volt. A védőterületi és a vízjogi üzemeltetési engedély kiadását bonyolította és jelentős időre meghosszabbította a területrendezés mellett a Közép- dunavölgyi Vízügyi Igazgatóság állásfoglalása, amely a gyógyvíztelep korszerűsítését írta elő. Miután a 639. hrsz. terület tanácsi kezelésből a Gyógyvíztermelő és Értékesítő Vállalat kezelésébe került, akkor az üzemeltető a régi üzemépületet lebontatta és helyére 1969-ben a kúttól 6,5 m-re kétszintes 6x6 m-es szivattyúházat építtetett a Salgótarjáni Épület- és Lakás- karbantartó KTSZ-szel. A kút fölött 1,4x1,4x1,1 m-es vasbeton, csempézett, szellőző kürtővel ellátott foglalást alakítottak ki. A használaton kívüli 5x5 m-es medencét pedig betemették. A gyógyvízkútba a régi szívócső helyett 6/4”-os csővezetéket építettek be. Ezen keresztül a szivattyúház alsó szintjén elhelyezett DKK 413 típusú turbószivattyú felszívta a gyógyvizet és felnyomta a felső szinten elhelyezett 5 m3-es gumiszigetelésű, peremes fedéllel lezárt, belül zománcozott vaslemez tároló-tartályba. A tartályfedél szellőzővel és szigetelt vaslemez ajtóval lezárt tisztítónyílással volt ellátva. A gyógyvíz a tartály alsó részén elhelyezett nyíláson és a 6/4”-os áteresztőszelepen, valamint a csővezetéken keresztüljutott a szállító-tartályba. Az édesvizet már a palackozás megindulásakor egy 8,30 m mély 0,8 m 0-jű aknáskút, 7,0 m-es vízoszloppal biztosította. A korszerűsített telepre azután az N.20912/1/1969/. sz. alatt a Közép-Dunavölgyi Vízügyi Igazgatóság kiadta a vízjogi üzemeltetési és a védőterületi engedélyt. A belső védőterület a 639. hrsz.-ú, kb. 1300 m2-es bekerített részt, a hidrogeológiai védőövezet pedig főként a község keleti területét foglalja magában. A külső védőterület kialakításától a Vízügyi Igazgatóság a mélyfúrású kutat figyelembe véve, eltekintett. Miközben folyt a vízjogi engedélyezési eljárás, az alatt az Egészségügyi Minisztérium Országos Gyógyfürdőügyi Igazgatóság 1967-ben megújította a gyógyvíz forgalmazási engedélyét 123 lGYf/1967. sz. alatt. A vízügyi hatóság határozata az 1965. évi védőterületi szakvéleményben közölt adatokra támaszkodott, s ezért a vízjogi engedély, s ezen kívül a kéziratos és a nyomtatott közlemények a JODAQUA kutat az I. sz. 146,.40 m-essel azonosították (Dobos 1975). 1975-ben a
