Kapronczay Károly szerk.: Orvostörténeti közlemények 226-229. (Budapest, 1914)
TANULMÁNYOK - Szabó Katalin: Egészségügy a trianoni Magyarországon
SZABÓ Katalin: Egészségügy a trianoni Magyarországon 193 A különbségeket jól mutatják a statisztika számai is. Frank Kálmán szerint - részben zombori adatokra támaszkodva - a dunai-bánságban, melybe Zombor is tartozott, a csecsemőhalandóság 18,06% volt 1931-ben, magában Zombor városában ez a szám 17,3% volt és meghaladta az ugyanakkori csonka országi átlagértéket, a 16,2%-ot, mely utóbbi szám erőteljesen csökkent és 1939-ben 12,5% volt, míg Zomborban 17,4%.29 A kisdedóvásban és nevelésben is lemaradás volt tapasztalható, amit az a tény is alátámaszt, hogy a megszállás után sok helyen bezárták a már meglévő és működő óvodákat. A két világháború közötti időben igazán nagy fejlesztés tulajdonképpen csak Zomborban történt, ahol a kórházi ellátottságot két intézmény biztosította; az egyik a vármegyei kórház volt, a másik pedig a városi fenntartású kórház, mely a Szemző István Alapítványból létesült, de a fenntartását a városnak kellett viselnie. Az alapítványt a gyermektelenül elhunyt Szemző István vagyona képezte. Szemző, aki 1914-ben a vármegye és Zombor sz. kir. város főispánja is volt, 547 katasztrális holdat hagyott szülővárosára, Zomborra, azzal a kikötéssel, hogy kórházat építsenek belőle. Amennyiben a kórház záros határidőn belül nem készült volna el, úgy a vagyon a Magyar Tudományos Akadémiára szállt volna. Végül a kórház 1935-ben elkészült és közös igazgatás alá került a már meglévő intézettel. Különösen nehéz helyzetben volt ezen a vidéken is az elmebetegek ellátásának, kezelésének, elhelyezésének ügye. A visszatért dél-bácskai területtel nagyjából 800000 ember tért vissza az országba. Erre az embertömegre két kórházban, Szabadkán és Újvidéken, összesen 87 ágyat tartottak fenn az elmebetegek ellátására és ezzel a leghátrányosabb helyzetet mutatta az összes visszatért terület vonatkozásában is. A 60 ággyal működő szabadkai elmeosztály a pusztulás jeleit mutatta a visszatérés idején. Az 1896-ban, pavilonrendszerben épült kórházban az elmeosztály is külön épületben helyezkedett el. Itt nemhogy fejlesztések nem történtek, de a visszafejlődés jelei mutatkoztak, hiszen például az ablakokat az eredeti nagyság harmadára csökkentették. Amint a felmérésekben megállapították az elmebeteg osztály sem kívülről, sem pedig belülről nem mutatta kórház képét, hiszen a legalapvetőbb berendezési tárgyak, eszközök hiányoztak belőle. Ezeket a hiányokat, már az első időkben pótolni kezdték. Kő István, az Angyalföldi Elme- és Ideggyógyintézet munkatársa került a szabadkai elmeosztály élére, és ahogyan írja, ,,még a katonai parancsnokság idején sikerült beszerezni az orvosi iroda-kezelő helyiségbe íróasztalt (!), műszerszekrényt, müszersterilizátort, vérnyomásmérőt, reflexkalapácsot, rekord fecskendőt minden méretben, érzés vizsgálót. Ugyanis mindezek hiányoztak. ”30 Különösen érdekes és tanulságos a Délvidékkel, de a többi visszacsatolt területtel kapcsolatban is az az elemzés, melyet vitéz Galambos József közölt a Népegészségügy 1942-es számában. Ez az írás egy délvidéki járás, nevezetesen a muravidéki, lendvai járás egészségügyi igazgatásának megszervezésén keresztül bemutatja mindazokat a nehézségeket, feladatokat, amelyekkel a visszacsatoláskor az egészségügyben találkoztak, de képet vázol arról is, hogyan, milyen módszerekkel kezdték a munkát és milyen célokat tűztek ki maguk elé. Az egészségügy területén a katonai közigazgatás elsődleges feladata az ellátás folyamatosságának biztosítása volt és természetesen az egészségügy fokozatos átszervezése, az 29 Frank Kálmán: Közegészségügyi kérdések a visszatért Zomborban. Népegészségügy 23 (1942) 6. 30 Kő István: Elmebeteg-ügy Délbácskában. Magyar Kórház 11 (1942) 2.
