Kapronczay Károly szerk.: Orvostörténeti közlemények 218-221. (Budapest, 2012)
TANULMÁNYOK - Józsa László: Betegségábrázolások bizánci (egyházi) műalkotásokon
24 Comm, de Hist. Artis Med. 218—221 (2012) sematikus ikonográfiáját és bemutatják az alapvető színeket (FLORENSZKIJ 1988). A különböző útmutatók közül leggyakrabban az Athosz-hegyi festőkönyvet és a Dioniisziosz Phurnographiotisz által összeállított Erminiát (= Festészeti útmutató) használták, amelyet többször megújítottak, módosítottak. Az Athosz-hegyi festőkönyv a 10. század végén, vagy all. században keletkezett. A bizánci festőkön kívül az orosz ikonfestők is többnyire ezt használták a 19. századig (PANOFSKY 1976). A rendkívül részletes segédeszköz nemcsak az ábrázoltak főbb testarányait (fej, törzs, végtagok), hanem a kisebb részek (ujjak hossza, relációjuk az alkarhoz, karhoz, orr hossza, homlok magassága stb.) is előírja. A festőkönyvek előírásai csak a személyek megjelenítésére (testarányokra, ruházatra, esetleges ékszer- viseletre stb.) terjedtek ki, nem foglalkoznak az állatok, különösen nem a mondabéli állatok alakjának, megfestésének szabályaival. Az alkotások elemzése némileg ellent mond USZ- PENSZKIJ (2003) kijelentéseinek. A festményeket, miniatúrákat, falképeket készítők művészeti anatómiai ismeretei (többnyire) kiválóak. Bonctani tájékozottságukra utal a (ritkán megörökített) csontvázak, csontok helyes feltüntetése (JÓZSA 2010). Pontosan adják visz- sza az alkati sajátosságokat. A férfiak izomzatát éppen olyan élethűen ábrázolták, mint a nők kerekded kontúrjait (sőt a vizsgálódásom körébe nem tartozó egyik 18. századi képen a mezítelen női testet is [loannisz Kornarosz 1770, Davvathiani kolostor, Kréta]). A (hírből sem teljesen) felsoroltak látszólag eléggé megkötötték a művészek kezét, szűkre szabott határokat engedélyeztek az alkotói fantáziának. Ezért tűnik úgy (az ikonokat nem ismerő szemlélő számára), hogy az alkotások monotonak, hasonlóak. Kétségtelen, a téma, az alakok elrendezése, a testtartás, a színhasználat, a növények, állatok, építmények bemutatása stb. kötött. Az azonos témájú ikonok sokfélesége, egyedisége az apró részletekből tűnik ki. Példaként említem, hogy az anyagomban szereplő hét Szent György és a sárkány című ikonon két egyforma, vagy két hasonló habitusú szörny nincsen. POPOVA és mtsai (1996) bár hangsúlyozzák az egyházi szabályokat, mégis az ikonfestészet több stílus- irányzatáról, az ábrázolt személyek egyediségéről, a közöttük látható markáns különbségekről szólnak. Miután nem művészettörténeti szempontok szerint vizsgálódok, kizárólag a felismerhető kóros állapotokra koncentrálok, függetlenül az alkotások művészi értékeitől. Vizsgálati anyag és módszerek Vizsgálataimat (húsz kivételével) az ikonrombolást követő, 10-15. századi 500 bizánci alkotáson (212 ikon, 20 mozaik, 209 falfestmény, 59 miniatúra) végeztem. A műtárgyak több mint felét (357 darab) személyesen, a helyszínen (kolostorok, templomok, múzeumok) vizsgáltam, azokról fényképfelvételt készítettem. A maradék részt kiadványokban szereplő színes reprodukciókon (ACHEMIOSTOU-POTAMIANOU 1993, BUCKTON 1994, FA- LUDY 1982, FORSYTH 1976, PSILAKIS 1994, SPATARKHAT1S 1998, VASSILAKI 2005), 2-4-szeres nagyításban elemeztem. A testarányokat, az egyes testrészek méretét ± 1 mm pontossággal meghatároztam. Regisztráltam a (szereplő személyek) egyéni sajátosságait (hajszín, frizura [JÓZSA 2012], lábbeli és ékszer viselet stb.). A megállapítható kóros eltérések megítélésében arra a négy évtizedes őskórtani munkásságomra támaszkodhattam, amelyet csontvázakon és múmiákon végeztem. Ezeket az eredményeket a 2006-ban megjelent Paleopathologia című könyvemben foglaltam össze.
