Kapronczay Károly szerk.: Orvostörténeti közlemények 218-221. (Budapest, 2012)
KÖZLEMÉNYEK - Szmodits László: Diósszilágyi Sámuel (1882-1962) főorvos életútja és az "Orvosi intelmek"
108 Cumm. de Hist. Anis Med. 218—221 (2012) nyék között gondoskodott a kórház zavartalan működéséről,9 melyet 1948-ig látott el. Ezt követően 1961-ig a belgyógyászati osztály főorvosa maradt. 1945 után Makó kulturális életének a kibontakozása József Attila szellemében fogant, így 1947 tavaszán megalakult a József Attila Irodalmi és Művészeti Társaság, mely szépen összefogta a város íróit, költőit és művészeit egy közös fórum létrehozásáért. Ennek az elnöki tisztségét Diósszilágyi vállalta el. Később a politika közbeszólt, mert ezt a belügyminiszter 1952-ben feloszlatta. Az 1950-es évek végén alapították meg a Juhász Gyula Irodalmi Kört a városi kultúrházban. Folyóiratuk a Marosvidék volt. Diósszilágyi 1961-ben nyugdíjba vonult, de SZTK- és magánrendeléseit még fenntartotta. 80. születésnapja betöltése után Szegedre költözött a lányához és az unokáihoz. Szülővárosában, 1962. június 10-én érte a halál. A makói református temetőben volt a temetése az I/C-5 sírhelyen. Az Orvosi intelmek Az egészségügyi ellátás középpontjában a beteg ember áll. A társadalom teljes joggal elvárja az orvostól az etikus magatartást. Az erkölcsi rendet etikai normák és parancsolatok határozzák meg. Innen ered a gyógyításban is közismert szállóige: „Nil nocere! - Nem ártani!” A gyógyítás során nemcsak a testi, hanem a lelki bajokon is segíteni kell. Ezért mondja Cicero: „a beteg üdve legyen a legfőbb törvény!” Az intelem kifejezés erkölcsi célzatú buzdító írást jelent. Ez egy meghatározott személyhez szólhat (végrendeletként), és a megszerzett tapasztalatokat is hagyományozza (Szent István király intelmei fiához, Imre herceghez). Az orvosi intelmeket elsősorban a kollégák, vagy pedig az utókor figyelmébe ajánlották a szerzők. De a betegek számára is tanulságosak lehetnek. Ezek figyelembe vétele még az orvosi hivatástudat előbbre vitelét is jelenthetik. Diósszilágyi a nagy műveltségével már az 1920-as években gyűjtögette a gyógyítással kapcsolatos aforizmákat, melyek közül néhányat orvosi folyóiratokban tett közzé. Előbb 1924-ban a Magyar Orvosban, majd 1928-ban a Therápia folyóiratban jelentek meg, mindig egy oldalt szentelve. Ez utóbbiban jelentette meg az alábbi történetet: ,, Nemrégiben megszólított egy fiatal kolléga. A kölcsönös bemutatkozás után a fiatal orvos megkérdezte tőlem:- Ön irta az Orvosi intelmeket néhány évvel ezelőtt a Magyar Orvosba?- Igen én írtam — szóltam. De mi van azon csodálkozni való? — hogy nem nézi belőlem ki a kartárs úr azt a néhány elvetélt aforizmát?- Oh, dehogy is nem! Nem azon csodálkozom...- Hát mi a ménkűn? — kérdeztem.- Azon, hogy — ha szabad így szólítanom önt — kartárs úr olyan fiatal. Az aforizmák olvasása után úgy képzeltem el a szerzőt, hogy magas, sovány, pápaszemes, bordavig (sic) érő szakálla van, egyszóval.-De hiszen elég magas és sovány vagyok, pápaszemet is hordok, és hogy térdig érő szakállam nincs, attól lehetek még valamelyest rendes ember. 9 Tóth Ferenc: i. m.: 48.
