Kapronczay Károly szerk.: Orvostörténeti közlemények 214-217. (Budapest, 2011)
TANULMÁNYOK - Szabó Katalin: Értelmiségi attitűd, nyilvánosság, tudomány. Orvosi közélet és nyilvánosság a 19. században
98 Comm, de Hist. Artis Med. 214—217 (2011) orvosi szakmát, hivatást elsiratókig mindenre akad példa. Talán úgy lehetne fogalmazni, hogy ellentétes előjelű folyamatok párhuzamos jelenléte jellemezte ezt a korszakot is, melyben az építkezés, a haladás vélhetően markánsabban, erőteljesebben mutatkozott meg. A korabeli orvostársadalom A pozitív tendenciák az orvosok számának növekedésében is megmutatkoztak. A korabeli és a későbbi munkák többé-kevésbé hasonló adatokat közölnek. Az eddig ismert adatok kiegészítése, vagy megerősítése céljából érdemesnek tartottam volna Plesch János Magyarország egészségügyi statisztikája című művét is ismertetni, de sajnos ez ideig nem akadtam e munka nyomára. Kapronczay Károly egy 1841-es felmérés alapján 2207 orvossebészről beszél ebben a korban, akik között 804 volt az egyetemet végzett orvostudorok száma.4 Barsi Jenő az 1872-es statisztikai adatokra hivatkozva már 1606 orvostudort emlegetett.5 Dulácska Géza egy 1874-ben írt cikkében 2332 orvosról és 752 sebészről beszélt.6 Annak ellenére, hogy hazánkban már a pesti és a kolozsvári egyetem is képezte az orvosokat, nagyjából 60 %-uk még külföldön szerezte a diplomáját. Teljesen pontos adatokat valószínűleg sohasem fogunk tudni prezentálni, de talán nem is ez a fontos. Lényeges, hogy az orvosok száma a kiegyezés utáni időben jelentékenyen emelkedett. Ehhez nyilván hozzájárult az is, hogy 1876-ban reformok következtek be az orvosképzésben és ennek keretében az egyetemek emelték a hallgatói létszámot. Ekkor már államilag is több orvosi állás állt rendelkezésre, hiszen 1876-ban olyan közegészségügyi törvényt fogadtak el, melyben 6000 főnyi lakos után kötelező volt egy orvost szerződtetni; ez a szám addig 8000 fő volt. Mindez azonban nem oldotta meg teljesen a gondokat. Részben azért, mert ez az egy főre eső átlagos orvos létszám még így is igen csekély volt az országban, különösen más európai országok adataihoz viszonyítva, részben pedig azért, mert az állam nem megfelelő mértékben dotálta a körorvosok tevékenységét. Körorvosnak lenni, különösen vidéken, olyan vállalást jelentett, mely anyagi, társadalmi és művelődési hátrányokkal is járhatott egyszerre. „Évtizedes a panasz, hogy a községi és körorvosi állások egy részére sohasem akad pályázó s az orvosok mindinkább a nagyobb városokban tömörülnek. Azonban kevésbé feltűnő a dolog, ha azt is tudjuk, hogy az 1376 községi és körorvos évi javadalmazása lakbérrel és utiátalánnyal együtt 1906-ban sem tett ki többet, 2 131 000 koronánál, vagyis átlagban véve egyre csak 1548 K jutott. Édes kevés a megélhetésre egy intelligens családnak!”7 - írták panaszkodva, a korabeli helyzetet elemezve a szakmabeliek. Barsi Jenő fent idézett szavai szerint az értelmiségi, polgári lét, melyet az orvosok megpróbáltak magukénak vallani, bizonyos külsőségekben de még inkább szellemi igényességben is megnyilvánult. Sajnos, a vidéken munkát vállaló orvosok sem anyagi, sem pedig más tekintetben nem tudták biztosítani maguknak a modem polgári, értelmiségi életmód 4 Kapronczay Károly: Orvostársadalom. In: Fejezetek 125 év magyar egészségügyének történetébő, SOMKL, Budapest, 2001. 170-184. 5 Barsi Jenő: A magyar orvosok eloszlása és az ország egészsége. Budapest, 1909. 8. r’ Dulácska Géza: Magyarország orvosairól. Gyógyászat - Államorvos, 14. 1874/15, 20, 21. 158-160, 174-177, 255-256. ’Barsi Jenő: A magyar orvosok eloszlása és az ország egészsége. Budapest, 1909. 10.
