Kapronczay Károly szerk.: Orvostörténeti közlemények 214-217. (Budapest, 2011)
TANULMÁNYOK - Horváth Zsuzsanna: Dosztojevszkij epilepsziás tapasztalatai és epilepszia-ábrázolásai a mai neurológia tükrében
92 Comm, de Hist. Artis Med. 214—217(2011) 4.3. Ivan Iniesta Dolgozatában Iniesta [INIESTA, 2006] sorra veszi azokat a feltevéseket, melyeket 20. századi neurológusok képviselnek Dosztojevszkij epilepsziájának természetével kapcsolatban. Vázlatosan összefoglalva a következő képet kapjuk: 1.Sigmund Freud - tagadja az organikus epilepszia lehetőségét, fő érvként azt hangoztatva, hogy „az író kiemelkedő intellektuális teljesítménye nem fér össze azzal a ténnyel, hogy az epilepszia hosszú távon komoly sérüléseket okoz az agyban”. [FREUD, 1928] Freud diagnózisa: hisztero-epilepszia. 2. Henri Gastaut - 1984-ben született esszéjében helyesbíti korábbi véleményét és úgy véli, hogy „az író temporális lebenyének „finom " sérülése másodlagos generalizált rohamokhoz vezetett és nem elsődleges rohamokat okozott”, mint ahogy azt korábban gondolta. [GASTAUT, 1984] 3. Th. Alajouanine - már 1963-ban temporális lebeny epilepsziára gyanakodott „az író leveleiben, naplójában leírt és a rokonok, barátok által megjelenített rohamai alapján.” [ALAJOUANINE, 1963] 4. C.R. Baumann et al. egy jól dokumentált esszében „a Dosztojevszkijről szóló irodalomra, az író nyelvezetére és irodalmi munkásságára támaszkodva” arra a következtetésre jut, hogy az írónak temporális lebeny epilepsziája lehetett. 5. J. R. Hughes Gastaut eredeti feltevését osztja: „Dosztojevszkijnek idiopátiás generalizált epilepsziája volt, a temporális lebeny kismértékű érintettségével’. Hozzáteszi még, hogy „a temporális lebeny epilepszia 20. századi felfedezésével az epileptológusok rájöttek, hogy az aura lehet kellemes, sőt eksztatikus is”. [HUGHES, 2005] Iniesta megjegyzi, hogy John Hughlings-Jackson már a 19. században tudta ezt. Zárszóként a szerző azt mondja, hogy a kortárs tudományos kutatók mintha zsákutcába jutottak volna Dosztojevszkij epilepsziájának eredetét és természetét illetően, azonban az író nemcsak ragyogó, 19. századi esettanulmányokkal látott el bennünket, hanem azt is megmutatta, hogyan formálhatjuk a betegséget művészetté és cserébe a művészet hogyan gyógyíthatja a betegséget.” [INIESTA, 2006] Összegzés Az a tény, hogy Dosztojevszkij epilepsziájával sok neurológus és epilepszia-szakember foglalkozott és foglalkozik ma is, bizonyítja, hogy a nagy orosz író élete és művészete iránt az idő haladtával sem csökken a figyelem, külföldön és belföldön egyaránt. Mindent egybevetve Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkijnek temporális lebeny epilepsziája lehetett, mely azután másodlagosan generalizált rohamokba fordult. Ez a „diagnózis” alapvetően megegyezik Henri Gastaut következtetésével, aki éveken át behatóan foglalkozott az író betegségével, és nem nagyon tér el a bemutatott vélemények többségétől sem. Reményeim szerint a magyar neurológusok, epileptológusok, Dosztojevszkij-kedvelő orvosok és pszichiáterek is érdeklődéssel követték a regényekből kiemelt epilepsziás esetleírásokat, az író és kortársai e témában született feljegyzéseit, valamint az író betegségét boncolgató szakemberek eszmefuttatásait és következtetéseit.
