Kapronczay Károly szerk.: Orvostörténeti közlemények 214-217. (Budapest, 2011)
TANULMÁNYOK - Józsa László: A kórházi rendszer kialakulása a bizánci Birodalomban
18 Comm, de Hist. Artis Med. 214—217 (2011) ték, hogy az alkat nemcsak veleszületett tulajdonság lehet, hanem a hosszú, azonos jellegű életmód is kialakíthatja egyiket-másikat. Azért tartották fontosnak az alkat megállapítását, mert összefüggést gondoltak a habitus és betegségek, illetve betegség-hajlam között. A nedves és hideg természetűeket ízületi és mozgásszervi betegségre, a meleg természetűeket gennyes, putrid betegségekre hajlamosnak vélték. A felvételi és napi kórházi vizsgálatok fontos eleme volt a testhőmérséklet megfigyelése. Az ókori Eraszisztratosz véleményét elfogadva, úgy gondolták, hogy a láz és a gyulladás azonos. Az alexandriai Palladiosz Iatrophiszeosz (5. század) a láz okát külső hatással (irritáció), testi megerőltetéssel, hirtelen pszichés hatással, gyulladással magyarázta. Arra nem gondoltak a bizánci orvosok, hogy a láz a szervezet védekező reakciója. Kezelés során igyekeztek a lázat mihamarabb csökkenteni, megszüntetni. A pulzus vizsgálatát a 4-5. századtól rendszeresen végezte minden gyógyító. Megállapították az érverés ütemét (ritmusos vagy szabálytalan), szaporaságát, teltségét vagy elnyom- hatóságát. Theophilosz (7. század) De humani corporis fabrica latin címen ismert ötkötetes művének harmadik kötete, De pulsibus (A pulzusokról) címet viseli. Vizsgálták a légzés minőségét (hörgő, kapkodó, kihagyó, erőltetett stb.) a köhögést, köpetet. Hippokratész útmutatása alapján3 kórismézték a mellkasi és hasi folyadékgyülemet. Tralleiszi Alexandrosz (6. század) a hasvízkór (ascites) diagnosztizálására ajánlotta a kopogtatást (JOZSA 2005). Aiginai Pau\osz (7. század) könyvében utal a kopogtatásra4, hallgatózásra (DUNN 1997) A gázüszök fertőzésről szólva írja: „ .... Az izmok duzzadtak, gyulladtak, sercegnek, úgy mint emphysemánál (=tüdőtágulatnál)”. A felvételkor megfigyelték a bőr színét, rugalmasságát, esetleges kiütéseket, sérülést, vérömlenyt, hólyagos vagy pikkelyes elváltozásait. A 6. századtól kezdve a legtöbb xenonban rögzítették a leleteket. A Pantokratórban (is) bevezették a kórlapírást. Feljegyezték a kórelőzményt, a panaszok időtartamát, jellegét, (a baleset körülményeit), az aktuális állapotot, a felvételi vizsgálat eredményét (STEUDEL 1958), a kórlap tartalmazta a kezelést, gyógyszereket és a terápiás hatást. Összességében a Pantokrator kórlapjai nem sokban különböztek a modern kórházak (számítógépes rendszer előtti) kórlapjaitól. A járóbetegekről (nemcsak a Pantokratórban) ambuláns könyvet vezettek. A műtétre előkészítették a pácienseket, a nem sebészileg kezeltek gyógyszeres és hidroterápiában részesültek. Ha nem is naponta, de gyakran végeztek uroszkópiát. Az ápolási idő valamennyi kórházban meglehetősen rövid, 10-12 nap. A Vita Sancti Lucae stylitae című hagiográfia (10. század) elmondja, hogy amikor a szent kórházban feküdt, egy betegért hét napon át küzdöttek az orvosok, ám amikor kiderült, hogy gyógyíthatatlan, abbahagyták próbálkozásaikat, és áthelyezték az elfekvő részlegbe. Bizáncban bevett gyakorlat szerint a reménytelen eseteket otthonukba bocsátották, vagy áthelyezték az elfekvőbe, hogy ágyuk felszabaduljon a gyógyítható akut betegeknek (LASCARATOS és mtsai 1999, MILLER 1985). Nemcsak a Pantokratórban, hanem valamennyi fővárosi kórházban éjszakai orvosi és ápolói ügyelet teljesített szolgálatot. A nap vizittel kezdődött, nyáron két, télen egy alka3 Megrázták a pácienst, és a mellkasi vagy hasi folyadékgyíilem loccsanási hangjából ismerték fel a kóros állapotot. 4 A kopogtatásai történő tompulat (gyulladásos beszűrödés, folyadékgyíilem stb.) kimutatását Auenbrugger a 19. század elején ismerte fel, a nyugati medicina alig kétszáz éve alkalmazza. A bizánci orvosok ezer évvel korábban rájöttek ennek diagnosztikus jelentőségére.
