Kapronczay Károly szerk.: Orvostörténeti közlemények 214-217. (Budapest, 2011)
TANULMÁNYOK - Szabó Katalin: Értelmiségi attitűd, nyilvánosság, tudomány. Orvosi közélet és nyilvánosság a 19. században
Szabó K.: Értelmiségi attitűd, nyilvánosság, tudomány 111 ban már a nyolcvanas évek végére megváltozott, s korabeli tanúságok szerint a szerkesztőségek már ekkor gyakran szakembereket alkalmaztak, az olvasói igények kielégítése érdekében. „A mi hírlapjaink, ha olvasóik igényeit teljesen ki akarják elégíteni, kénytelenek külön orvost, ügyvédet és közszolgát tartani. [...] Mióta mindenki rászorult, a hírlap óriási masinává lett. Tömérdek értesítéssel és tömérdek kommentárral kell szolgálnia. Mind a kétféle munkát nem teljesíthetik ugyanazok az emberek. Más készíti az ajtót és más csinálja rá a kilincset. ”33 Tulajdonképpen ettől kezdve, legalábbis a közművelődési sajtóban, egyre nagyobb szerep jutott az éppen 1867 után számbelileg és képzettségben is megerősödött szakértelmiség számára. Az egyes szakterületek képviselői külső munkatársként segítették az ekkor még csak alakuló, s állandó munkatársi gárdával alig rendelkező szerkesztőségek munkáját. A tudománynépszerűsítésnek és ismeretterjesztésnek egyik jelentős területe volt az egészségügy, már csak azért is, mert Magyarországon a közegészségügyi állapotok európai mércével mérve nagyon is elmaradottak voltak. A felvilágosító munka megkezdésével egyidőben etikai kérdésként vetődött fel, s az orvosi szaksajtóban - elsősorban angliai analógiák alapján - vita folyt arról, hogy vajon jó dolog-e, etikus-e orvosi kérdéseket nem orvosi lapokban tárgyalni. Az etikai viták és a határozatlanság ellenére azonban egyre szaporodtak a természettudományos és orvosi felvilágosító írások. Kemény Zsigmond elképzelése a tudományos tárgyak „könnyű és kellemes” feldolgozásáról s a sajtóban való közzétételéről tulajdonképpen valóra vált. A dualizmus első felének Magyarországán a nyilvánosság változása, átalakulása tapintható volt. A változás két, alapjaiban fontos területen ment végbe, az egyik a nyilvánosság társadalmi hátterének jócskán megkésett átalakulása, a másik pedig a nyilvánosság színtereinek eltolódása a sajtó javára. A társadalmi változás a már fentebb említett módon, a polgárság részleges térnyerésének keretei közt zajlott, a részlegességet a heterogenitás egészítette ki. Talán ezért is írhatta Beksics Gusztáv a már idézett elemzésében, hogy a „polgárságról gúnyosan szokták állítani, hogy az nem létezik. A ki magyar polgárságot, vagy éppen demokrácziát említ, számíthat vagy a kinevettetésre, vagy a lehurrogásra. A boszorkányok, melyek nincsenek, mondta Kálmán király, - a magyar demokrácziáról, mely nem létezik, említés ne tétessék, mondja a politikai divat. És Kálmán királynak igaza volt. Lángeszét elismerte az utókor. De vájjon igaza van-e a jelen politikai áramlatnak is, hogy valamikép boszorkány, úgy polgárság sem létezik. Egy kathegóriába lehet-e helyezni Magyarországon a polgárságot, a demokrácziát a boszorkányokkal? ” A polgári társadalomnak azonban ekkor, a kiegyezést követően még biztosan volt egy elkötelezett, társadalmi küldetéstudattal, felelősséggel rendelkező rétege. Ide tartozott az értelmiségnek egy jó része, különösen pedig azok, aki maguk is értelmiségi, vagy müveit nemesi, polgári családból származtak, s tudatosan vállalták a polgári, értelmiségi létet. Hogy ez a vállalás a mindennapokban egészen pontosan mit jelenthetett, szinte lehetetlen kideríteni. Gyáni Gábor hívta fel a figyelmet arra, hogy a hétköznapok kutatása milyen akadályokba ütközik. Mégis közvetve, az értelmiség nyilvános szereplését nyomon követve, talán bepillantást nyerhetünk abba a világba, mely arra inspirált, hogy akár irodalmi alkotásokkal, akár ismeretterjesztő szövegekkel közönség elé lépjenek. 33 Ambrus Zoltán: A hirlapirók és a közönség. In: Magyar Salon, VIII. kötet. 374-377.
