Kapronczay Károly szerk.: Orvostörténeti Közlemények 210-213. (Budapest, 2010)
KÖNYVSZEMLE — BOOK REVIEWS
KÖNYVSZEMLE 255 nek a három - magyar-román-latin - nyelvű növénynév szótár, valamint a tájszójegyzék. A kötetet román és német nyelvű rezümé zárja. A gazdag ismeretanyagot feldolgozó kötet fontos forrás a népi gyógyítással foglalkozók számára, és hasznos olvasmány a téma iránt érdeklődő minden olvasónak. Kótyuk Erzsébet Vekerdi László: Mag}'arországi és erdélyi pestisjárványok a XVIII. században. Budapest, Magyar Tudománytörténeti Intézet - Magyar Orvostörténelmi Társaság, 2009. 95 p. Az emberiség történetének „visszatérő" jelentős eseménye a számos háború és különféle járvány volt. A legrégebbi írásos emlék is pusztító járványokról szólt, amely koronként változott: a lepra, a himlő, a pestis, később a kolera Ázsiától Európa legnyugatibb partvidékéig gyakorta pusztította kontinensünk lakosságát, de a malária, a szifilisz, majd az elhanyagolt környezetből származó epidémiák alaposan leapasztotta a népesség létszámát. A járványok elleni védekezés egysíkú volt: a különböző korokban „használt" szerek mellett a leghatékonyabb az elkülönítés volt, ami kiterjedhetett egy körülhatárolt területre vagy városra. Az elkülönítést - a karantént - fegyveresek őrizték, szigorúan ügyelve a betegekkel való érintkezés tilalmára. Mindez tapasztalatokon nyugvó ismeret volt, hatékonysága gyakran eredménytelen volt, hiszen ügyességgel vagy pénzzel könnyen kijátszhatták. A magyar középkor járványairól aránylag sokat tudunk: lehet, hogy az írásos emlékek az emberáldozatokról talán túlzó adatokat közölnek, de a temetők régészeti feltárásai gyakran az írásos dokumentumok adatait igazolják. A 18. század nagy pestisjárványairól sokkal többet tudunk, hiszen a felvilágosult abszolutizmus központosított helyi és országos adminisztrációja /Helytartótanács és az igazgatás vonatkozásában alárendelt vármegyei hivatalok/ a veszteségek vonatkozásában viszonylag megbízható adatokat rögzítettek, a kormányzati rendelkezések egységesek voltak, a végrehajtás zömében a hadsereg feladata lett. Igaz, a felvilágosult abszolutizmus a kormányzás legfontosabb feladatai közé emelete a közegészségügyet, ezen belül az „orvosi igazgatás" kérdéseit, mégis a jelentős orvos- és szakemberhiány valóban ellentétesen befolyásolta az alapjaiban helyes központi intézkedéseket. A 18. század¡ nagy pestisjárványok emléke közvetlen környezetünkben is láthatók: ritka az a magyar vidéki város, ahol ne állana pestisemlékmü, fogadalmi szoborcsoport, amit a helyi lakosság emeltetett a járvány megszűnése után. Gondoljunk csak a budai vár, Esztergom, Vác, Veszprém, Eger, Kecskemét, Sopron. Pécs, Szabadka, stb. híres - ma már idegenforgalmi nevezetességek - emlékmüveire, amit az egykori városok polgári közösségei állíttattak az áldozatok emlékére. Van olyan is - például a kőbányai (Budapest X. kerület) úgynevezett Conti-kápolna - amikor az építtető azért állított emléket, hogy megmenekült a járványbetegségtöl. A nagy pestisjárvány az óta is történeti „kutatási téma", nemcsak helytörténészek, demográfiakutatók vizsgálódásainak tárgya, hanem az orvostörténészek is igyekeztek összegző munkát kiadni tollúk alól. Az orvosi, illetve járványañi ismeretekkel nem rendelkező bölcsészkutatók gyakran tévedésekbe esnek az előbbi ismeretek hiányában, könnyen közvetítenek olyan korabeli vagy későbbi magyarázatokat, amelyek ellentétesek a medicina haladásával. A korabeli adatok kezelésével kapcsolatban gyakori „hiba", hogy feltétel nélkül elfogadják a korabeli „adatközlő" -ez sem volt azonban általános - bizonyos „szándékoktól" vezérelt tévedéseit. A közelgő járvány az adott településre beláthatatlan csapást jelentett: a karanténba vont településre se be-, se ki nem lehetett menni, így akadálytjelentett a földek müvelése, az elzárást biztosító katonaságot élelmezni kellett, hasonlóan az iderendelt járványszakembereket, hivatalnokokat, miközben a bevételük - például nem lehetett vásárt, adóbevételt adó rendezvényeket szervezni, stb. - alaposan lecsappant. A járványbetegek ellátása, gyógyszerezésç, temetése is jelentős kiadást jelentett. Gyakran éppen ezért előbb bagatellizálták a veszélyt, majd a vész elmúltával - éppen a központi segélyekből való nagyobb részesedés reményében - túlzott adatokat közölnek a felsőbb hivatalokkal. Éppen ezért „izgalmas" feladat a veszteségek pontos megállapítása, illetve a korabeli adatok közötti „eligazodás". Az előbbi szempontok figyelembe vételével kell vizsgálnunk a nemrégen elhunyt Vekerdi László Magyarországi és erdélyi pestisjárványok a XVIII. században címet viselő könyvét. A kéziratot a tudománytörténész - többek között orvosi végzettséggel is rendelkezett - szerző évtizedekkel ezelőtt írt, talán nem szánta kiadásra, de halála előtt nem sokkal átadott a Magyar Tudománytörténeti Intézetnek és a Magyar Orvostörténelmi Társaságnak, amelynek nyomdából kikerült első példányát még láthatta Vekerdi László. A terjedelmében ugyan nem hosszú, de tartalmában és értékeléseiben igen értékes könyv nemcsak tisztelgés a jeles szerző előtt, de magában egyesíti azon követelményeket, amely egy ilyen témájú munkát „idő állóvá" tehet. Igen értékes magyarázatot kapunk a pestisről, a betegség egykori és mai értékeléséről, a járvány gyors terjedésének és az orvosi eredménytelenség egykori okairól.
