Kapronczay Károly szerk.: Orvostörténeti Közlemények 206-209. (Budapest, 2009)
TANULMÁNYOK — ARTICLES - Kapronczay Károly: Az orvostörténelem, mint önálló szaktudomány
Kapronczay K. : Az orvostörténelem, mint önálló szaktudomány 7 valamint tényleges orvostörténelmi érdeklődés jellemezte az európai orvostársadalmat, az egyetemi oktatásért még komoly küzdelmet kellett vívni. Az orvostörténelem müvelése és önálló szaktudománnyá való fejlődése nem jelentette egyidejűleg az orvostörténelem egyetemi oktatását. Az egyetemi orvosképzésben - nem kötelező tárgyként - elsőnek a párizsi egyetemen iktatták be (1795), míg erre az itáliai és a német területeken csak a 19. század első felében került sor (Firenze 1806, Nápoly 1814, Padova 1815, Pisa 1841, stb.). Az egyetemi előadási jog viszont itt sem jelentette még a tanszék megszervezését. Az előbb említett területeken kívül Moszkvában 1826-ban, Bécsben 1850-ben, Pesten 1836-ban emelték be az orvostörténelmet rendkívüli tárgyként az egyetemi tanrendbe. A krakkói egyetemen már 1809-ben megszervezték az orvostörténeti tanszéket, kötelezővé tették e tárgy oktatását, bár a tényleges gyakorlat sokban függött a korabeli lengyel politikai helyzettől. A nemzeti függetlenség elvesztése után Krakkóban összpontosult a függetlenségi mozgalom, amelynek szellemi központja az egyetem lett. Rendkívüli módon felfokozódott a nemzeti múlt iránti érdeklődés, ez vonatkozott a szaktudományokra is. E sajátos helyzet serkentőleg hatott az orvostörténelem művelésére, így önálló lengyel orvostörténeti iskola alakult ki, amely később vezető szerepet játszott az európai szakkutatás területén is. 5 A 19. századi orvostörténeti kutatások már a nemzeti vonatkozások feltárására is figyelmet fordítottak. Sorra születtek - főleg a század utolsó harmadában - azok a szintézisre törekvő feldolgozások (pld. a lengyel Józef Oetlinger, a magyar Fekete Lajos, Demkó Kálmán, a német Wunderlich, stb.), amelyek az általános - egyetemes — vonatkozások melleit jelentős mértékben ráirányították a figyelmet saját nemzetük orvostörténeti múltjára is/' Lényeges vonás, hogy az orvostörténeti kutatás még nem feltétlenül kapcsolódott az egyetemhez, ahol az esetek többségében az orvostörténelem oktatása erősen személyhez kötődött. Például Breslauban Haeserhez, Berlinben llirschhez, stb. kapcsolódott, haláluk után pedig vagy megszűnt az orvostörténelem előadása, vagy pedig más formában folytatódott: kötelező tárgyból rendkívülivé vált. Az egyetemi reformok során az orvostörténelem sajnos sokszor kimaradt a tanrendből, de a magántanári rendszer kialakulásával Európa legtöbb egyetemén (például a pesti egyetemen is) valamilyen formában mégis a tantárgyak között maradt. 7 Az orvostörténelem müvelésének - az egyetemi oktatás és a tudományos társasági élet formái mellett - harmadik területe a könyvtár- és múzeumügy lett, amely hamarosan a kutatás fontos kiegészítőjévé vált. Ez a forma két úton fejlődött. Az egyik út: amikor az oktatás során használt tárgyakat az egyetem múzeumába gyűjtötték össze és szak szerint csoportosították. I lazánkban ennek a törekvésnek már a 18. században is nyomára bukkanunk: részben a nagyszombati időszakban, majd a budai, később a pesti évek során. Az idők folyamán mind több hagyaték - tárgy, emlékanyag, kézirat, oklevél, stb. - került az egyetem házi múzeumaiba és belőlük - az egyetem működésének melléktermékeként - lassan megszülettek az „egyetemi orvos- és gyógyszerészettörténeti gyűjtemények", amelyek a sorra szerveződő tanszékek bázisává váltak, vagy azokat pótolták. Sok helyen (például Bécsben, Koppenhá" Győry Tibor: Az orvostörténelem tanítása külföldön és hazánkban. Orvosképzés, I (1935) 348-353. '' Kapronczay Károly: Az orvostörténclcm Magyarországon. Orvosi Hetilap, I 18 (1977) 11, 1293-1296. : Szállási Árpád: Linzbauer Ferenc. Orvosi Hetilap, 118 (1977) 5, 579-581. ; Szállási Árpád: Lgy vidéki orvostörténész a múlt században. Orvosi Hetilap, 117 (1976) 44, 3061-3062. 7 Seyda, B.: i.m.
