Kapronczay Károly szerk.: Orvostörténeti Közlemények 206-209. (Budapest, 2009)
TANULMÁNYOK — ARTICLES - Varjassy Péter: Hunyadi Mátyás uralkodásának hazai orvostörténeti emlékei
64 Comm. de //ist. Artis Med. 206- 209 (2009) séhez képest csak későn, az 1420-1490 közötti időszakban kezdték meg csak a működésűket - a világi papság kezdeményezésére és irányításával. (CEVINS 2003) A 15. század végéről mintegy 120 ispotály meglétéről van adatunk az akkori Magyar Királyság területéről. Az ispotályok többsége városokban vagy mezővárosokban létesült. Kubinyi András szerint az ismert ispotályok és leprásházak 52,5%-a királyi szabad és püspöki székvárosokban működött, 44,9%-uk földesúri és mezővárosokban, 1,7%-uk falvakban, 0,9%-uk pedig ismeretlen helyen. Az ispotályok a városok és mezővárosok jellemző intézményei voltak. (KUBINYI 2004) Amennyiben összehasonlítást teszünk a nyugat-európai helyzettel, láthatjuk, hogy a hazai jótékonysági háló „ még a középkor végi legkifejlettebb formájában is megdöbbentően laza szövésű volt. " (CEVINS 2003) Az ország 20-25 legnagyobb népességű városának többségében a 15-16. század fordulóján egy vagy két betegfogadó intézmény működött, ritkán találhatunk többet (pl. Budán). A közepes méretű városok általában csak egyetlennel rendelkeztek, bizonyos városok, mezővárosok pedig nélkülöztek mindenféle jótékonysági intézményt. Ugyanekkor a francia városok többségében már 10-15 betegfogadó, ispotály működött! Cevins becslése szerint Magyarországon a 16. századra kb. 4000 városi lakosra jutott egy betegellátó intézmény, ezzel szemben például a francia Arles városában minden 300 lakosra esett egy. Emellett hazai ispotályaink a középkor végén is szerény méretűek voltak, összehasonlítva a NyugatEurópai hasonló intézményekkel. (CEVINS 2003) Egy-egy ispotály általában egy-két tucat beteget tudott befogadni, de voltak közöttük ennél kisebbek is. Építészetileg sem voltak nagyobbszabású épületek. A szepesváraljai Szent Erzsébet ispotály például patakparti faházakból és egy kőkápolnából állt, mások gondosan épített kőépületek voltak (pl. a galgóci ispotály). Legtöbbször - elsősorban higiénés okokból - a városok szélén vagy a városon kívül helyezkedtek el, gyakran a városokat övező ktilvárosias településeken, lehetőleg víz mellett. Ilyenek voltak például a Buda városa melletti ispotályok Felhévizen és Alhévizen. Ritka kivétel a debreceni ispotály, amelyik benn, a városban épült meg. A középkori kórházaink felszereltségére vonatkozóan kevés adatunk van. Azt sem tudjuk bizonyosan, hogy mindegyik ispotályban volt-e fürdőhelyiség.(SOMOGYI 1941) A fennmaradt adatok szerint egy-egy ilyen intézmény személyzete legfeljebb hat fő lehetett. Ugyanakkor Franciaországban még a kisebb városok kórházaiban is 20-25 főnyi személyzet állt a rászorulók rendelkezésére. Ez az alacsonyabb létszám megfelelt hazai ispotályaink csekélyebb befogadó képességének. (CEVINS 2003) Cevins szerint a beteggondozási intézmények „viszonylagos alulellátottságát" sem főpapjaink érzéketlensége, sem a fennmaradt forrásanyag elégtelensége és pusztulása nem magyarázza. Úgy véli, ez annak a társadalmi realitásnak a jele, hogy ebben a korszakban Magyarországon az ország lakosságának csak csekélyebb hányadát tették ki a közösség gondoskodására szoruló szegények és betegek. Véleménye szerint ennek hátterében a 1416. század közötti demográfiai és gazdasági fellendülés állhatott, ennek következtében az itt élőknek kevésbé kellett éhezni és nélkülözni, azaz a lakosság tápláltsága, ellenálló képessége kellőképpen jó volt. (CEVINS 2003) Úgy gondolom, emellett általánosan léteznie kellett annak a gondoskodási formának is, amelyik a nagycsaládok jellemzője, azaz a rászorulók ápolását maga a kis közösség látta el, a helyi gyógyítókkal együttesen. Hazai ispotályaink fontos jellemzője, hogy ellátási szempontból nem specializálódtak sem szociális, sem orvosi értelemben, szemben például a francia kórházakkal. Egyedül a
