Kapronczay Károly szerk.: Orvostörténeti Közlemények 206-209. (Budapest, 2009)

TANULMÁNYOK — ARTICLES - Kapronczay Károly: Az orvostörténelem, mint önálló szaktudomány

TANULMÁNYOK AZ ORVOSTÖRTÉNELEM, MINT ÖNÁLLÓ SZAKTUDOMÁNY KAPRONCZAY KÁROLY Az orvostörténelem iránti érdeklődés szinte az ókortól nyomon követhető, jellemezte a kö­zépkori orvos szerzőket is, bár ez az érdeklődés csak a 17. század közepén alakult át szak­tudománnyá. A természettudományos gondolkodás meghonosodása a hagyományos, tapasz­talati alapokon nyugvó medicinát fokozatosan a mai értelemben vett orvostudománnyá for­málta át. Az új szemléletű orvostudomány egyben szakítást is jelentett a múlttal és lényeges elindítójává vált az orvostörténeti kutatásoknak, célja a régi orvosi ismeretekből a maradan­dó értékek kiemelése, a múlt orvosi gyakorlatának a feltárása és elemzése, valamint az ösz­szefüggések megállapítása volt. Az ilyen jellegű orvostörténeti kutatásokról viszont csak a 18. századtól beszélhetünk, eredményként sorra megjelentek az első forráskiadványok, a kézikönyvek és kritikai kiadások. Az orvostörténeti szakirodalom az orvostörténeti kutatások elindítását és az új szaktu­domány megalapozását Daniel Le Clerc (1625-1728) nevéhez fűzi. A Genfben élt Le Clerc 1704-ben Amszterdamban adta ki a Histoire de la Médicine című kézikönyvét, amelyben az orvostudomány fejlődését koronként és vallásonként tárgyalta, felhívta a figyelmet az or­vostörténelem és a politika történet kapcsolatára, viszont említés nélkül hagyta a távoli né­pek és földrészek orvosi kultúráját. 1 Le Clerc nyomán sorra születtek az anatómia és a sebészet történetével foglalkozó mun­kák, megindult az egyetemi orvosképzés feltárása, de az egyes szerzők izoláltan végezték kutatásaikat. A 18. század végére már körvonalazódtak az orvostörténelem kutatásának központjai, elsősorban a francia és a német egyetemi városok jöttek számításba. Az or­vostörténelem megerősödését jelentette, hogy 1795-ben a párizsi egyetem orvosi karán be­iktatták az orvostörténelmet a kötelező tárgyak sorába. Igaz, az orvostörténelmi tanszéket csak 1819-ben szervezték meg, de addigra Európa számos más egyetemén is siker koronázta az orvostörténelem oktatásáért indított mozgalmat. A 19. században a legjelentősebb a francia, az olasz és a német orvostörténelmi kutatás volt. A francia orvostörténetirás kiemelkedő egyénisége Emil Littré (1801-1881) volt, a kitűnő Hippokratész-kutató, Az ókori görög, orvostudomány c. könyv szerzője. Nyomdokain haladt Charles Victor Daremberg (1817-1872), a dijoni, később a párizsi egyetem tanára, aki az Orvostudomány története. (Histoire des sciences medicales. Paris, 1879.) c. könyvé­ben az addig feltárt ismereteket az indián és a hindu orvosi anyagokkal bővítette ki. Hasonló 1 Szumowski Ulászló: Az orvostudomány története bölcsészeti szempontból nézve. Bp., Magyar Orvosi Könyv­kiadó Társulat, 1939.

Next

/
Oldalképek
Tartalom