Kapronczay Károly szerk.: Orvostörténeti Közlemények 202-205. (Budapest, 2008)

KISEBB KÖZLEMÉNYEK — COMMUNICATIONS - KAPRONCZAY Károly: A dohányzás történetéhez

A dohány közhiedelem szerinti gyógyító tulajdonságát a 18. század végén kezdte elveszteni: a kórbonctan, az élettan és a klinikai orvosi szakágak kialakulása a betegségek megfigyelését már nemcsak a tapasztalásra építette, hanem a boncasztalra is áthelyezte. Leírták, hogy az erös dohányosok tüdeje lerakódásokkal telített, ereik szűkebbek és törékenyebbek. Bár ennek más okai is lehettek, mégis intő jelként kezelték a nikotin káros hatása szempontjából. A nikotinnak az emberi szervezetet romboló hatását kezdték kutatni, amelynek első jeles összefoglalását Joseph Frank, a halle-wittenbergi egyetem orvosprofesszorának nem kevésbé tehetséges fia Bécsben adta ki 1800-ban és 1803-ban Handbuch der Toxikologie című munkájában, amelyben egy fejezetet szentelt a nikotinnak. Alaposan elemezte a nikotinoldat mérgező és gyógyító hatásának mennyiségi adatait. Bár a dohányzást nem tartotta a legrosszabb emberi tulajdonságnak, alapjában véve egészségkárosítónak minősítette. Ő volt az első, aki felhívta a figyelmet arra, hogy a dohányzás okozta, lerakódások pusztítják a fogak zománcállományát. A nikotinkutatás századunk első évtizedeiben került az orvosi érdeklődés középpontjába. 1920-ban Georg Wolf német kutató elsősorban orvostörténetinek minősülő adatokkal kísérte nyomon laboratóriumi kísérleteit. Függetlenül a nikotin egészségromboló hatásától, megállapította, hogy a dohányfüstben levő nikotinmennyiség is akadályozza a tífusz, a diftéria, a náthaláz /influenza/ baktériumainak kifejlődését, továbbá a koleravibriók sem fejlődnek tovább. így magyarázatot kapott arra, hogy kolerajárványok idején a dohányosok miért nem kapták meg a betegséget, míg a nők és a gyermekek többsége meghalt a fertőzésben. A Nobel-díjas bécsi Julius Wagner-Jauregg (1857-1940) kísérletekkel bizonyította a dohányfüst és a tubákpor allergiás jellegű megbetegedéseknél kifejtett - igaz, csak tüneti kezelésre alkalmas - gyógyhatását. A magyar orvosi szakirodalom és a dohány A magyar orvosi szakirodalomban a dohányzással kapcsolatban legelőször Pápai Páriz Ferenc( 1649-1686) Pax corporis c. munkáját kell említenünk, amely nemcsak az egészségügyi felvilágosítást, hanem az iskolai oktatás céljait is kívánta szolgálni. A káros szenvedélyekről szóló fejezetben szól a dohányzásról is: olyan szokásnak tartja, amelynek túlzott formája beláthatatlan károkat okoz az emberi szervezetben. Kortársaival azonos véleményt mondott a dohányzás serkendő hatásairól /segíti az emésztést, a gondolkodást, alkalmazható fejfájás ellen, elősegíti a váladékok kiválasztását, stb./ Összehasonlítást tesz a borral kapcsolatban, kiemelve, hogy annak túlzott fogyasztása rombolja a jellemet, míg a dohányzás nem, sok esetben inkább serkentőleg hat az emberi jellemre. Mátyus István (1725-1802) kéziratban fennmaradt Éptan című munkájában Pápai Párizhoz hasonló véleményen van a dohányzással kapcsolatban. A 18. században több orvosi avatási értekezés is foglalkozott a dohány gyógyító vonatkozásaival, így a bécsi egyetemen Lábos János (1725-1799) irt disszertációt a hazai dohányzási szokásokról IDissertatio inauguralis de cultura tabacae Hungaricae - A magyarországi dohányzás kultúrája. Bécs, 1789./. Az értekezésben röviden vázolta a dohány európai megjelenését, majd a magyar adatokat sorolta fel. Nem képvisel dohányellenes magatartást, elsősorban a dohány gyógyító jelentőségét emelte ki. Azt a bécsi orvosi felfogást képviseli, amely szerint a dohányzás addig nem árt az emberi szervezetnek, amíg mértéktartó.