Kapronczay Károly szerk.: Orvostörténeti Közlemények 200-201. (Budapest, 2007)

TANULMÁNYOK — ARTICLES - FAZEKAS Tamás: A pitvarremegés áttekintő története

sulását a francia keringésfiziológiai kutatás élvonalbeli tanára, - a Carl Friedrich Wilhelm Ludwig (1816—1895) által 1846-ban föltalált kimográf(ion) továbbfejlesztője - Étienne Jules Marey (1830—1904) megerősítette, s monográfiájában (1863) ilyen beteg pulzusregisztrátumait is bemutatta. Leroy Crummer 1925-ben kiadott, ma is közkedvelt kardiológiai könyvében így írt: „in the presence of auricular fibrillation, mitral stenosis is always the presumptive diagnosis" („pitvarfibrilláció jelenlétében a mitralis stenosis mindig vélelmezett diagnózis"). Mind a mai napig „tankönyvi adat", hogy pitvarfibrilláló beteg észlelésekor első tennivaló a mitralis billentyű szűkületének és/vagy összetett hibájának (szűkületének és záródási elégtelenségének) kizárása, amely ma már, a színkódolt Doppler echokardiográfiás (ultrahang) technika birtokában, nem nehéz föladat. A piros gyűszűvirágról (Digitalis purpurea; Roter Fingerhut; Red foxglove) már Leonhardt Fuchs (1501—1566) írt 1542-i fuveskönyvében. E gyógynövény levelének a pangásos szívelégtelenségben kifejtett „húgyhajtó" hatását William Withering (1741—1799) írta le 1785. július l-jén Birminghamben közzétett klasszikus müvében (,^4n account of the Foxglove and some of its medical uses with practical remarks on dropsy, and other diseases". Beszámoló a gyűszűvirágról és néhány orvosi alkalmazásáról, gyakorlati megjegyzésekkel a vízkórról és más bántalmakról.) Withering köztiszteletben álló családorvos volt, és az akkori szokásokhoz híven vegy- és ásványtannal, botanikával és gyógynövényekkel (mai szavakkal: herbális medicinával, fitoterápiával) is foglalkozott. Sikerült azonosítania egy shropshire-i javasasszony, Hutton anyó gyógyfűkeverék-főzetének aktív összetevőjét, és így a gyüszűviráglevélben lévő digitálisz-alkaloidá(ka)t az empirikus népgyógyászatból átemelte a szisztolés szívgyöngeség gyógyszeres kezelésének modern fegyvertárába. Észrevette, hogy a szívelégtelenségtől sújtott, zabolátlan és gyönge érverésű beteg verőérpulzusa a gyűszűvirág-kivonat hatására szabályosabb és erőteljesebb lett („more full and more regular"). Ilyen gyógyhatást általában a pitvarremegés szívglikozid-kezelésekor tapasztalunk, mivel a kamrák contractilis erejét és verőtérfogatát növelő, az AV-csomón átjutó impulzusszámot csökkentő digitaloid hatására a pulzusszám mérséklődik, az ütőérverés pedig erőteljesebbé, teltebbé válik. Jean-Baptiste Bouilland (1796—1881) 1835ben kiadott könyvében a „pulzus ataxiájáról" írt, mert ennek „anarchiáját" az agyműködés és a járás rendezetlenségéhez, ataxiájához vélte hasonlónak. 0 is megfigyelte, hogy a digitálisz drámaian csökkenti a pulzusszámot, és szabályosabbá teszi a kamramüködést, szabálytalanságát azonban teljesen nem szünteti meg. így írt: „Ce grand modérateur, cette sorte d'opium du coeur." Leonardo da Vinci több száz anatómiai rajzot készített a szívről, de nem volt orvos, ráadásul, a titokban végzett emberi boncolások gyakorlásában a pápai tiltás is korlátozta. A klinikai bonctan és tájanatómia megteremtője, a reneszánsz orvoslás kiemelkedő alakja, Andreas Vesalius haldokló állatok mellkasát megnyitva, a szív féregszerű mozgását, vonaglását észlelte, és ez bizonyára ventricularis fibrilláció (VF) volt. John Eric Erichsen (1818—1896) angol sebész 1842-ben koszorúér-lekötéssel idézett elő VF-et. Carl Ludwig és tanítványa, Mortiz Hoffa 1850-ben kimutatta, hogy emlősállatok szívkamráinak közvetlen egyenáramú ingerlésével (faradizációval) bizarr, teljesen szabálytalan, szívizomösszehúzódásra és vérkilökésre képtelen elektromos aktivitás teremthető meg, melyet „Flimmern"-nek (csillámlásnak) kereszteltek. Nem sokkal később Edmé Félix Alfred Vulpian (1826—1887) kutyakísérletben faradizációval nemcsak kamra-, hanem pitvarremegést is elő tudott idézni: a jelenséget frémissement fibrillaire-mk nevezte (1874).