Kapronczay Károly szerk.: Orvostörténeti Közlemények 200-201. (Budapest, 2007)

ADATTÁR — DOCUMENTS - DÖRNYEI Sándor: Magyary-Kossa Gyula és Pataki Jenő levelezése

A levélváltás tulajdonképpen egyszerű különnyomatkéréssel indult. Patakinak az Erdélyi Múzeum egyik folyóiratában közölt Adatok a magyar ifjak orvos-nevelésének történetéhez című tanulmánya keltette fel Magyary-Kossa érdeklődését: „Nagyobb orvostörténeti munkán dolgozom s akkor talán az Ön cikkében is találok adatokat." Pataki a kérésnek azonnal eleget tett, mert Magyary-Kossa első levelét négy nap múlva követi a második, amely már köszönettel nyugtázza a különnyomat megérkezését. Ez a gyors levélforduló példamutatóan bizonyítja nemcsak az akkori posta, hanem a levelezőtársak frissességét is. A következő tíz évből azonban csak egyetlen levél maradt fenn. Hogy több is íródott, azt bizonyítja az 1912. februári levél első mondata: „Szíves érdeklődéséért fogadja hálás köszönetemet." Ebben a levélben Magyary-Kossa már javasolja Patakinak a további együttműködést, egymás kutatásainak a támogatását. A sajnálatosan töredékesen fennmaradt levelezés tíz év múlva folytatódik, s attól kezdve egyre rendszeresebbé válik, bár sok levél nem került elő, vagy talán el is kallódott. Az írások sora 1939 közepén megszakad, de a kapcsolat tovább élt, hiszen Magyary-Kossa egyik 1943-ban megjelent közleményében hivatkozik egy Pataki birtokában lévő levélre, amelyet addigi levélváltásuk során nem említettek. A levelezés hangneme eleinte kissé merev, a korabeli érintkezés távolságtartó, de egymás megbecsülését tükröző stílusát mutatja. Kapcsolatuk fokozatosan válik oldottabb, elmélyültebb barátsággá. Csak egy 1928 szeptemberében írott levelezőlapon tűnik fel először a „K. B." (Kedves Barátom) megszólítás az addigi, nagyon hivatalosan hangzó „Igen tisztelt Kolléga Úr" helyett. Pataki Jenő 1927 szeptemberében látogathatott Budapestre, akkor ismerkedhettek meg személyesen. A következő ismert, 1928. szept. 9-i levélben váltja fel a merevebb magázást a közvetlenebb tegezés. A levelek hangja ennek megfelelően személyesebb. Magyary-Kossa müveiből ismert remek stílusa itt még gyakran füszereződik derűs, olykor kesernyés humorral. Pataki lassabban oldódik, sanyarú életkörülményei, nyomasztó gondjai következtében visszafogottabb, de érezhetően nagyra becsüli Magyary-Kossa barátságát. A hosszú levelezésben sokféle gondolat, terv merült fel az orvostörténeti kutatással kapcsolatban. Magyary-Kossa saját kutatási területét így határozza meg: „Jó volna megírni a régi magyar orvos és gyógyszerész kultúrtörténetét; milyen volt a magán élete, helyzete a régi magyar társadalomban, milyen volt a privát gyakorlat természete stb." Munkásságát tehát a magyar művelődéstörténet kereteibe igyekszik beágyazni. A Magyar orvosi emlékek bevezetésében is kimondja, hogy adatait a rokon kutatási területek, a néprajz, az irodalomtörténet, a nyelvészet is hasznosíthatja. Ez a kijelentés nemcsak hiú ábránd volt, hiszen azóta megvalósult, de közleményei sokszor a nem szakmai közönségnek is élvezetes és tanulságos olvasmányt nyújtottak, amit Kosztolányi Dezső példája is tanúsít. A Magyar orvosi emlékek négy (az új kiadásban kibővítve öt) kötete azonban elsősorban az orvostörténeti kutatás megbecsülhetetlen alapművévé és teljesen talán nem is kiaknázható kincsesbányájává vált. A nagy mű Magyary-Kossának hosszú küzdelme árán jelenhetett meg. Ezt a harcot végigkísérhetjük a levelezés alapján is. Pataki Jenő szerényebben határozta meg tevékenységének körét. A nagy összefoglaló orvostörténeti művet Magyary-Kossától várja, a cél elérése érdekében igyekszik az erdélyi adatokat fáradhatatlan szorgalommal gyűjteni és küldeni pesti barátjának. Maga „csak" er-