Kapronczay Károly szerk.: Orvostörténeti Közlemények 198-199. (Budapest, 2007)
KÖNYVSZEMLE — BOOK REVIEWS
Henderson, John: The renaissance hospital. Healing the body and healing the soul. New Haven and London. Yale University Press, 2006. 458 p., ill. Henderson a londoni Birkbeck College reneszánsz orvos- és társadalomtörténeti előadója, a cambridgei Wolfson College tagja. Kutatási területe a késöközépkori és reneszánsz orvostörténelem; korábban elsősorban a toszkán járványok, és az európai kegyességi ispotályok történetével, társadalom- és mentalitástörténetével foglalkozott. Jelen könyve, úgy tűnik eddigi főműve, évtizedes firenzei levéltári, könyvtári és múzeumi kutatásait foglalja össze. Az átvizsgált levéltári anyag önmagában imponáló mennyiségű: az egyes fennmaradt kórházi feljegyzéseken kívül a szerző feldolgozta a Signoria, a releváns céhek, rendházak, a különféle városi egészségügyi hatóságok, a diplomáciai missziók, sőt az adó és népesség számlálások 1250-1550 között keletkezett iratanyagát is. Nyomtatott források tekintetében figyelme kiterjedt a városépítészeti irodalom (Alberti, Averlino, Filareto), a kortárs történetírók (Dati, Landucci, Nardi, Varchi, Giovanni Villani). a hagiográfiai munkák (Butler, Cavalca, Voragine) munkái mellett a kortárs firenzei kórházleírások sorára (Benivieni, Tornabuoni, Gilino) s természetesen olyan orvosi, politikai vagy művészeti teoretikusok, mint Ficino, Landino, vagy éppen Vasari müveire. A monasztikus medicina és a korai európai városi kórházak gyakorlatától eltérően Itáliában meglepően korán, már a 13. század végétől (tehát még jóval a fekete halál előtt) a kórházak, a szegényházak, illetve az árvaházak nem egyszerűen a kegyességi tevékenység színterei voltak, hanem - részben a relatív túlnépesedésnek köszönhetően - a városigazgatás legfontosabb elemeit alkották. A társadalom elesettjeivel való foglalkozás eminens érdeke volt a városi közösség egészének, hiszen az igen nagy népsűrűség (Firenze lakossága pl. az 1346-os pestis előtt 80.000 fő volt) megkövetelte a betegek célszerű ellátását, és a gyermekkereskedelem, a koldulás és a rablás elkerülésére pedig az árvaházak felállítását. A folyamat lényegében két, magasan urbanizált európai régióban is megfigyelhető: az Észak-Itália mellett Németalföld igen hasonló jellegzetességeket mutatott - modern fogalommal élve - a szociális gondozás területén. Henderson könyve ezt a jelenséget veszi górcső alá, s Észak-Itálián belül is az egyik legfejlettebb állam, Firenze és contradóya közegészségügyi helyzetével, ellátásával, politikájával és intézményeivel foglalkozik. A kérdés így lényegében az, hogy mennyiben tér cl a firenzei egészségügy szervezés gyakorlata a többi itáliai városétól, s a járványok és éhínségek mellett mennyiben felel meg az ideális város elképzelésének. Más itáliai városokhoz képest, Firenze sokáig nem rendelkezett olyan nagy központi kórházzal, mint amilyen a római Brolo, a sienai S. Spirito, vagy a különösen a milánói S. Maria della Scala volt. A 16. század közepéig ezzel szemben a firenzei modell apró kórházak (spcdali) összefüggő rendszerére épült (Giovanni Villani adata szerint pl. 1388-ban 33 ilyen intézmény működött. A központi nagykórház kialakítása csak a 15. század végén történik meg, helyette viszont létrejön a kisebb és közepes kórházak, és gyógyintézetek céhek, alapítványok, magánosok által alapított és igen jól felszerelt és ellátott sűrű hálózata. A kép, amelyet a kórháztörténet elénk tár, meghökkentően pontosan illeszkedik a firenzei társadalomfejlődés és politikai élet specifikumához, amely eleinte 12-14 céh, majd 40-50 befolyásos család, végül egyetlen kiemelkedő kereskedő klán (a Mediciek) befolyásán és irányításán alapult. A kötet így nemcsak a kórháztörténet, az orvostörténet, hanem a korszakkal foglalkozó társalom- és politikatörténet, sőt a teoretikai írások szempontjainak feldolgozása miatt az. eszmetörténet számára is igen lényeges újdonságokkal szolgál. Az orvostörténet perspektívájából ugyanakkor talán leglényegesebb mondanivalója, hogy a reneszánszkori toszkán kórházak nem a szegényeket, nincsteleneket ápoló halottasházak voltak, hanem felszereltségükben, gyakorlatukban, szemléletükben és jelentőségükben a 19. század végi modern kórházak lokális előképei. A 13-16. századi firenzei államszervezet tehát ebben az aspektusban is olyan megközelítésmódot, intézményeket és gyakorlatot valósított meg, amelyek Európa-szerte a modernitás térnyerésével majd csak a 1819. században válnak általános gyakorlattá. Meg kell említeni, hogy a szerző mindehhez komplex (orvostörténeti, tudománytörténeti, városépítészeti, eszmetörténeti, kormányzattörténcti, társasadalom és politikatörténeti) szempontrendszer érvényesítésével jut cl. Nem egyszerűen ad fontes szemléletet valósít meg (bár számos hazai orvostörténeti kutatásnak mindmáig egyik alapvető gyengesége a levéltári anyag feldolgozásának elenyésző mivolta), hanem a források feldolgozása során konkrét, társadalom- és intézménytörténeti relevanciával bíró kérdéseket tesz fel, és ezekre történeti választ igyekszik találni. Nem egyszerűen pozitivista attitűdöt érvényesít tehát, hanem egyúttal problémaközpontú, egy jelenség okait, történeti folyamatait kutató és bemutaló müvet alkotott. Varga Benedek
