Kapronczay Károly szerk.: Orvostörténeti Közlemények 196-197. (Budapest, 2006)

TANULMÁNYOK — ARTICLES - FAZEKAS Tamás: A Wolff-Parkinson-White szindróma áttekintő története

A beosztást kezdettől fogva sok kritika érte, mindazonáltal nem volt teljesen használhatatlan, hiszen a bal oldali AV-járulékos pályák jobbára A-típusú, a jobb pitvart és jobb kamrát összekötő bypass-traktusok pedig B-típusú EKG-val jártak. Ezt az egyszerű (s nemritkán hibás) klasszifikációt később számtalan, elektro- és vektorkardiográfiás elemzésen nyugvó osztályozás („A-, B-, C-, D-, E-, F-típusú" WPW) követte. Hazai szerzők közül elsősorban az idehaza méltánytalanul elfelejtett, a nemzetközi szakirodalomban azonban széles körben idézett experimentális és klinikai kardiológiai kutatásokat végző Unghváry László (19041972) foglalkozott a WPW-szindrómával: ő a szemléletes (prae-excitatio következtében idő előtt összehúzódó kamrai szívizomrészre utaló) „antesystolia" kifejezést részesítette előnyben. Később Antalóczy Zoltán (* 1923), és tanítványa, Regős László (*1944) tanulmányozta behatóan e betegségszindrómát. Az EKG-eltérések aprólékos elemzésén nyugvó osztályozások gyakorlati célja az AV-járulékos köteg(ek) elhelyezkedésének meghatározása volt, a bonyolult EKG-algoritmusokkal azonban nem mindig értünk célba. Az integrált/3D [elektroanatómiai + sokszeletes komputertomográfiás (MSCT) és/vagy cardialis mágneses magrezonanciás (MR.I)] térképező + képalkotó módszerek kifejlesztése nagy előrelépést hozott, merthogy lehetővé tették az AV-bypass-kötegek helyének nagyon pontos meghatározását, ami a sikeres katéteres átvágás föltétele. Holzmann és Scherf, valamint Wolferth és Wood már a harmincas évek első felében föltételezték, hogy a kis prevalenciájú (1-3 %o), nemritkán öröklődő (familiáris) tünetegyüttes anatómiai és elektrofiziológiai szubsztrátuma(i) a Giovanni PaladinoXóX (1842-1917) és Stanley Kenttö\ (1863-1958) emlős állatfajok szívében kimutatott világrahozott izomhíd(ak), amely(ek) a fiziológiás atrioventricularis ingerületvezető rendszertől függetlenül, azt megkerülve, összeköti(k) a pitvart és a kamrát. Visszatekintve érdekes, hogy Kent az gondolta, az általa fölfedezett (a szív oldalfalán lefutó) pitvar-kamrai összeköttetetés a normális AV-ingerületvezető pálya, feltételezése azonban tévesnek bizonyult. Kent dolgozatával csaknem egyidőben (1893) jelent meg ifjabb Wilhelm His (1863-1934) atrioventricularis fasciculust (His-köteget) bemutató, kis példányszámú, helyi kiadványban közzétett publikációja (Arbeiten aus der medizinischen Klinik zu Leipzig), és a későbbi kutatások egyértelműen alátámasztották, hogy a pitvar-kamrai-átvezetés, fiziológiás körülmények között, az anulus fibrosust átfúró His-kötegen keresztül valósul meg. Wolferth és Wood 1933-ban közzétett vázlatos rajza (/. ábra) mai szemmel nézve is helytállóan szemlélteti a típusos WPW-szindrómára jellemző elektroanatómiai helyzetet: az úri. Kent-köteg lefutását és kórnemző szerepét a sinusritmus idején megfigyelhető korai kamrai depolarizáció (Ahullám) és az ingerület „reciprok" körforgásán alapuló PSVT létrejöttében. Butterworthnak és Poindextemek 1942-ben macskakíséiietben nagy energiájú pitvari elektromos ingerléssel sikerült WPW-szindrómára jellemző EKG-t reprodukálni, a kamrát stimulálva pedig rövid tachycardias epizódokat tudtak kiváltani. 1943-ban Wood, Wolferth és Geckler egy tachyarrhythmia következtében hirtelen elhunyt WPW-szindrómás fiú szívének gondos patológiai feldolgozása során megtalálták a jobb pitvart és az ipsilateralis kamrát összekötő extranodalis, járulékos szívizomnyalábot. Az első bal oldali AV-mellékpályát 1944-ben Öhnell verifikálta. Freinreisz és Pataky, másokhoz hasonlóan, patológiai vizsgálattal nem találta meg a Kent-Paladino-köteget egy WPW-szindrómás elhunyt szívében, a kezdeti negatív észleletek azonban az érdeklődő klinikopatológusokat további szorgos, aprólékos szövettani vizsgálatokra serkentették. Ennek eredményeképp, a későbbi fény- és elektronmikroszkópos földol-