Kapronczay Károly szerk.: Orvostörténeti Közlemények 196-197. (Budapest, 2006)

KÖNYVSZEMLE — BOOK REVIEW

betegápolás és terápia kérdései egyaránt megtalálhatók. Feldolgozásra kerüllek azok a kapcsolódó fogalmak is, amelyek az antik világ orvosi hagyományainak továbbélését igazolják a reneszánszban, illetve a későbbi századokban. Valamennyi szócikk nem csak a fogalmak részletes magyarázatát tartalmazza, de mind az ókori írott forrásokat, mind a kutatásokban tovább vivő szekundér irodalmat is pontosan megnevezi. A kötet nagy segítséget nyújt az orvosnak, történésznek és az orvostörténelem iránt érdeklődő laikusnak egyaránt. Kapronczay Katalin Lozsádi Károly: Etymologia medica. Orvosi szótörténeti tár. Bp.: Medicina Könyvkiadó Rt., 2006. 346 p. Az orvosi szókincs eredetvizsgálatának története immár félezer éves. Az orvosi szavak magyarázatának ugyan már az ókorban és a középkorban is akadtak bőven előzményei: ezek a munkák azonban elsősorban a szövegértést és a szövegben foglaltak gyakorlati alkalmazását kívánták elősegíteni. Csupán a humanizmus és a nyelv - Kristeller által is hangsúlyozott - szoros kapcsolatának köszönhetők azok az első, az orvosi szókincset immár történeti szempontból is elemző munkák, amelyek már nem a gyógyítás gyakorlatát, hanem az újjáéledt nyelvtörténeti érdeklődést szolgálták. E szótárak históriája valószínűleg Symphorien Champier 1508-as gyűjteményével vette kezdetét, ám az első, sokhelyütt szóeredet-magyarázatot is közlő orvosi lexikon csak 1690-ben látott napvilágot, a fraenekeri Stephan Blancard tollából. (Ez a mű a 18. század végéig számos kiadást ért meg, és az orvostörténeti kutatások során ma is igen jól hasznosítható.) Az első kifejezetten és kizárólag orvosi-etimológiai szótár azonban még későbbi: az egyébként nem csak orvos, hanem filológus Ludwig August Kraus Kritisch-etymologisches medicinisches Lex i kon-jánuk első kiadása csak 1840-ben jelent meg Göttingenben. Ettől kezdve a hasonló témájú kiadványokat - hiszen önálló orvos-etimológiai lexikon tudtommal azóta sem született - szinte kizárólag nyelvészek, filológusok írták, ami részint az orvosi terminológia kanonizálódásával (a terminusok értelmezésére többé már nem volt szükség a mindennapos gyógyító gyakorlatban), részint pedig az orvosok görög-latin tudásának fokozatos hanyatlásával magyarázható. A legkiválóbb mai orvosi terminológia-történeti kiadványok, pl. John Scarborough Medical terminology-ya vagy Hermann Metzke Lexikon der historischen Krankheitsbezeichnungen-je, egytől-cgyig - függetlenül „célközönségüktől" - orvostörténészek, nyelvészek munkái. Az orvosi vonatkozású szókincs irodalmának érdekes vonása, hogy a materia medica terminológiájának történetét sokkal többen és alaposabban kutatták, mint a kórtani, anatómiai, élettani szókincsét, gondoljunk itt a magyar Kazay, Stirling, az olasz Penso, vagy a német Schneider kiváló köteteire. Magyarországon egyébként az. orvosi-gyógyszerészeti szókincs etimologizáló feldolgozásának vannak ugyan előzményei - pl. (Magyary)-Kossa Gyula Régi magyar gyógyszernevek (1909), Szőke Agnes Antik eredetű szakszókincs (1999) Pestessy József Mozaiknevek feloldása sebészek és baleseti sebészek számára (1995) c. munkája, vagy éppen a szintén a Medicina Kiadó által kiadott Orvosi terminológia (1995) - ám orvosi etimológiai szótár eddig hazánkban nem jelent meg sehol és semmikor. Lozsádi Károly jelen müve tehát több szempontból is úttörő vállalkozás: egyrészt azért, mert szerzője szakterületén is kiváló orvosprofesszor, tehát nem filológus, másrészt, mert hasonló orvosi-etimológiai szótárak, mint mondtuk, az utóbbi száz esztendőben sem külföldön, sem hazánkban nem jelentek meg, harmadrészt pedig azért, mert a szerző szócikkeit érdekes szövegbetétekkel egészíti ki, amelyek az adott magyarázatot a kérdéses szót szövegkörnyezetében bemutatva illusztrálják. Lozsádi lexikonja nagyjából 2500 terminust tartalmaz: ez ugyan a több százezres orvosi szókincsnek csupán töredéke, ám így is rendkívül gazdag anyag. A lexikon az. orvosi szókincsnek nem egyetlen kiragadott rétegét (betegségnevek, tünctnevek, anatómiai nevek, folyamatok, vagy a materia medica nevei) célozta meg, hiszen az eszköznevek kivételével szinte mindegyik csoportból találunk benne szócikkeket. Olyan szavakra is bukkanhatunk e kötetben, amelyek szorosan nem is kapcsolódnak az orvostudományhoz (pl., imago, gnosis, illusio, iniciativa, paradox, canis stb), ám a mindennapos orvosi nyelvben mégis elő-clőfordulhatnak, sőt néhány személynévvel is találkozhatunk a lexikon lapjain (pl. Podaleirios). Az egyes szócikkek elsősorban a szó nyelvi eredetéről, etymon-járól és mai jelentéséről informálnak, ám gyakran (nem mindig) hozzák a jelentésfejlődés állomásait, olykor eredeti szövegkörnyezetében is bemutatják a szót. A szanszkrit-indoeurópai tő is gyakran - bár nem rendszeresen - szerepel az eredetmagyarázatokban. Lozsádi Károly munkája - amelyhez Schultheisz. Emil írt tudós, és a tőle megszokott módon gondolatébresztő bevezetőt - orvosoknak, illetve a művelt nagyközönségnek és nem hivatásos nyelvészeknek készült. Ma-