Kapronczay Károly szerk.: Orvostörténeti Közlemények 196-197. (Budapest, 2006)

KÖNYVSZEMLE — BOOK REVIEW

lődésre tarthat számot az antik fogamzásgátló, illetve abortiv szerekről, technikákról szóló fejezet. A szövegértést a Szóránosz által említett gyógyanyagok azonosító kislexikona is segíti. (E gyógynövény-azonosítások egyébként gyanúm szerint kissé magabiztosabbak a kelleténél.) A kötet utolsó írása a „vándorló anyaméh" ősi képzetének és a hisztéria kórképének történeti összefüggéseire világít rá, sok-sok remek idézet és gazdag irodalom felhasználásával. Itt esik szó arról is, mi lehet a magyarázata az antik „számolásos módszer" téves számításainak, s hogy e nyilvánvaló tévedések, minden ellenkező tapasztalat ellenére hogyan maradhattak fönn makacsul, legalábbis az orvosi irodalomban, szinte a 18. századig. A kötetet jegyzetapparátus és hasznos irodalomjegyzék zárja. Gradvohl Edina könyve több szempontból is jelentős fejleménye a hazai orvostörténet-írásnak. Egyrészt Szóránosz hihetetlenül izgalmas és szerteágazó utóéletü szövegeiből a szerző kiváló fordításában olvashatunk első ízben egy-két bekezdésnél hosszabb részletet magyarul. Másrészt az antik nőgyógyászati irodalomról sem született eddig anyanyelvünkön jelentősebb szakmunka (ami pedig született, mára elavult vagy épp csak általánosságokat, sőt tévedéseket tartalmaz). Harmadrészt a kötet tanulmányai egyenként is igen érdekesek, okosak és szellemesek, véleményem szerint nem csak klasszikus filológusok, orvostörténészek, hanem a nagyközönség számára is élvezhetők és ajánlhatók. Ha kifogásunk lehet a válogatással szemben, az csupán két kérdésre szorítkozik: 1. Miért nem készítette el a szerző a teljes fordítást hiszen Szóránosz négy könyve együtt sem túl terjedelmes szöveg, s talán érdemes lett volna várni a kiadással, amíg a teljes átültetés elkészül? Afelől ugyanis nincs kétségünk, hogy Gradvohl Edina hasonló színvonalon képes lenne tolmácsolni a teljes - legalább a görög - Szóránosz-hagyatékot is, esetleg a töredékekkel kiegészítve. 2. Noha a szerző rendkívül felkészült, kérdés, hogy az angolszász klasszikafilológiai, illetve az ún gender-irodalom magas szintű feldolgozása mellett miért vette oly kevéssé figyelembe a tárgyra vonatkozó nem angol nyelvű orvostörténeti szakirodalmat? Mindezzel együtt a Gradvohl Edina olyan, kívül-s belül egyaránt szép és értékes könyvvel ajándékozott meg bennünket, amelyet nagy gyönyörűséggel és örömmel olvashatunk, amelyből sokat tanulhatunk, és amelynek mielőbbi folytatását türelmetlenül várjuk. Magyar László András Hahnemann, Sámuel: Organon. A gyógyítás művészetének gondolatrendszere. Az eredeti mű hatodik kiadásának magyar fordítása. „Audc sapere". H.n., Magyar Homeopata Orvosi Egyesület, 2005. XII, 257 p. Samuel Hahnemann (1755-1843) a „homeopátia" nevet viselő gyógyító módszer alapítója volt. Főműve, az „Organon der rationellen Heilkunde" 1810-ben jelent meg először német nyelven. Hahnemann életében e mü öt kiadást ért meg, és ezekbe folyamatosan beépítette a gyógyításai során nyert újabb tapasztalatait. Az ötödik kiadás nyomtatott példányába is bejegyzéseket írt, de a kiegészített müvet halála miatt már nem jelentethette meg. Csak 1921-ben tette közzé ezt a végső változatot életmüvének kutatója, Richard Haehl - ez lett az „Organon" hatodik kiadása, a homeopata orvosok „bibliája", hivatásuk alapmüve. Az „Organon" magyar fordításának története némileg „kalandos". A 4. kiadásnak 1830-ban - egymással párhuzamosan - két fordítása jelent meg: Forgó György homeopata orvos, Pest vármegye főorvosa „Organona a gyógymüvészségnek, vagy Hahnemann Sámuel homoeopathiája" című munkája, és Bugát Pál orvos, nyelvújító fordítása. Ez utóbbi szerző megjelölése nélkül. „Hahnemann Sámuel. Organon-a (életmüve) a gyógymüvészségnek vagy homoeopathiája (Hasonszenve)" címmel jeleni meg, és valószínű, hogy Bugát felhasználta a fordításhoz Horvát Józsefnek, a kitűnő orvosírónak 1823 körül keletkezett, első, kéziratos fordítását is. (A szerzőség izgalmas kérdéséről Kiss László orvostörténész közölt adatokat az Orvosi Hetilap 1990-es évfolyamában, a 46. számban.) A két 1830-as fordítás a korabeli magyar orvosi nyelv megszületésének „fájdalmait" viselte, nyelvezetük egykét évtized múltán túlhaladottá és alig használhatóvá vált. A 19. sz. második leiének, majd a 20. század 20-as, 40es éveinek homeopatái a német kiadásokat használták. Az 1990 után újjáéledő magyarországi homeopátiás mozgalom számára szükségessé vált egy modern fordítás. Nem csupán az orvosok számára előnyös, ha anyanyelvükön olvashatják a homeopátia alapmüvét, hanem a laikusok számára is fontos, hogy eredeti forrásból ismerhessék meg az igénybe vett gyógymód alapelveit. A Magyar Homeopata Orvosi Egyesületet nagy dicséret illeti, hogy tagjai nem elégedtek meg az „Organon" idegen nyelvű kiadásaival vagy a másodlagos forrásokkal, és anyagi áldozatot hoztak a magyar nyelvű fordítás megjelentetéséért. Az elkészült könyv méltó lett az érte vállalt erőfeszítésekhez. A fordító. Gazdag Márta, valamint a lektorok, dr. Horváth Katalin és dr. Kálmán Eszter igényességét dicséri, hogy munkája nyomán olyan mű született, amely eléri a kritikai szövegkiadások szakmai szintjét.