Kapronczay Károly szerk.: Orvostörténeti Közlemények 196-197. (Budapest, 2006)

KÖZLEMÉNYEK — COMMUNICATIONS - KISS László: Rácz Sámuel (1744-1807) szerepe a nyirokkeringés kutatásában

- teszi fel a kérdést Rácz is. S bár akad utalás arra, hogy a kezdet egyenesen a bélbolyhokban (Rácz kifejezésével: a bojtokban) van, eddig ezt még senki - állítja Rácz - meg nem mutathatta. „Én mégis a kénesőt™ néha a tej edényekből a bojtokba bé-nyomtam, és sehol más tzellákba (üregekbe K.L.) kiöntődni nem láttam, melyből az következik, hogy a tejedények a bojtokból vesznek eredetet" (312. §). A bélboholy ma ismert szerkezete, középütt a centrális nyirokérrel, melyet chylus-érnek is neveznek, igazolja Rácznak a mezenteriális nyirokerek retrográd feltöltéséből szerzett következtetése helyességét. A bojtokból eredő tejedények a látható ,,törsökök"-ben folytatódnak a fodorhájban (mezentériumban). Lefutásukban babformájú vénák és nyirokerek „sűrű gombolyog"-jábó\ álló csomók találhatók, melyeket Rácz „vizikráshusok"-nak, azaz „glandulae meseraicae" -nek nevez. Ma nyirokcsomó, nodus lymphoideus/lyphaticus vagy lymphonodus a neve (Donath 2205). A higannyal való feltöltés során Rácz a „kénesőt" átnyomta a nyirokcsomókon is egészen a „mejtsatornáig" (ductus thoracicus). Itt is próbálkozott a retrográd feltöltéssel. Ennek során, hasonlóan, mint az „életér" (artéria) feltöltésekor, a higany nem „kiöntődés" nélkül haladt át a nyirokcsomón, hanem jutott belőle az „ikráshús celláiba" is. Rácz ebből arra következtetett, hogy a nyirokerek nemcsak passzívan haladnák át a nyirokcsomón, hanem annak üregeiből „apró ágatskákkal" újabb nedvességet vesznek fel, mégpedig azt, amit az artériák „oda kigőzölnek". Ez nem mond ellent a nyirokcsomók funkciójának, amely abban áll, hogy lassítsák a tejnedvesség áramlását s ezáltal az jobban „megérjen". A korabeli élettan felfogásában ugyanis - s ezt osztja Rácz is - a nyirokrendszer fő szerepe a „vértsinálás" (sanguificatio), azaz a tejnedvességnek vérré való változtatásának előkészítése. Ez az előkészítés abban áll, hogy a nyirok lassú áramlása ill. a nyirokcsomókban való „múlatása" alatt „az állati természethez jobban hasonlittatik (311. és 313. §). Az így „megállatosodolt" hígság már nem okoz „ösztönezést" a vérben, amint azt a „nyers nedvességek" (crudi humores) tennék. A bőségesen vérbejutó tejnedvesség viszont gyorsabb érveréssel járó szívizgalmat okozhatna. Ennek kivédését szolgálják a ductus thoracicus-ban található „ajtótskák" (valvulae) és főleg az a „különös ajtótska", mely az említett ductusnak a „bal válkóltsvérerbe" (V. subclavia sin.) „béplántáltatásánál" található. Ez a billentyű a „ tejnedvességet tsak cseppenként ereszti bé a vérbe" (317. §). Mivel a vastagbélben már nincs tejnedvesség, a kolonnák tejedényei sincsenek. Van azonban számtalan sok vízedénye (nyirokere), aminek - Rácz szerint - jelentősége lehet a sokféle hígságoknak éppen a vastagbélből is történhető felszívódásakor. A vastagbéllel kapcsolatban Rácz ismét egy fontos felismeréshez jutott kísérletei során. Lekötötte a ductus thoracicus-t, mire a vékonybél tejedényei kiürültek, ugyanakkor a vastagbélen és a húgyhólyagon jelentek meg fehér színű erek „melyeket kénesővel megtöltvén a vastag belekbe, és a vizellő hójagba bé vezetni egynéhányszor az eleven állatokban láttam" (314. §). Vagyis megerősítette azok tapasztalatát, akik a belek és a húgyhólyag közt „nyitott utat" tételeznek fel (319. §). „...ezt én-is sok kutyákban láttam, s elkészítettem... " A továbbiakban a többi vízedényeket (vena lymphatice) tárgyalja Rácz, melyekről már korábban (314. §) leszögezte, hogy azok a tejedényekkel egy „alko{ásúak". A vízedények a ls kéncső: higany.