Kapronczay Károly szerk.: Orvostörténeti Közlemények 196-197. (Budapest, 2006)

TANULMÁNYOK — ARTICLES - SZABÓ Katalin: A szépíró Apáthy István

egymással össze nem kapcsolódó rövid történetből, rajzból, vagy eszmefuttatásból áll. Talán annyi közös lehet bennük, hogy mindegyik valamilyen életbölcseletet próbál megfogalmazni, vagy a történet metaforikusságába valamilyen üzenetet rejteni. Teszi mindezt hol több, hol kevesebb sikerrel. A bölcsesség és balgaság, a prófétaság, az időélmény kérdései foglalkoztatják Apáthyt ezekben a rövid írásokban. Az első, A bölcs című, egyike a legjobban sikerülteknek. Első pillanatban valamiféle keleti tanmeséhez hasonlíthatnánk. A város és a városlakók torz tükrét illeti kritikával Apáthy, amikor kétféle emberi magatartást és a tömeg rájuk adott reakcióit elemzi. Az egyik utas, tiszta forrásból merítve, együtt lélegezve a természettel a városba érve és ott tevékenykedve megvetés tárgya lett annak ellenére, hogy életével az emberek javát szolgálta. „Ez az utas később a városba ért s az emberek üdvére szentelte magát. - Megcsalták és bolondként kinevették." - írta Apáthy. A másik utas viszont, akinek agresszivitását a természet rombolásával mutatta be az író, a városba érve szinte prófétává vált. Ahogyan Apáthy fogalmazott: „Elért a városba ő is, az embereket megcsalta, megrabolta, - de tiszta forrásból, jóízű kortyot soha nem ivott. S az emberek mégis bölcsként tisztelték és mentek hozzá, tanácsot kérni." A rövidke írás ereje abban van, hogy gondolkodásra készteti olvasóját, mégha a megfogalmazás nem is hagy mély benyomásokat, mégha az erőtlen is. A történet teljesen a háttérbe szorult, a kétfajta viszonyulás, a két fajta emberi magatartás domborodik ki az írásban. A tiszta forrás és az áldozat azonban nem hatja meg az embereket. A várthoz képest éppen ellentétes reakciókat ad a tömeg a kétféle emberi attitűdre. Felmerül a rövidke történetben a természeti szépben való gyönyörködés, illetve a természeti szépet észre sem vevő emberi magatartás kapcsán a kanti gondolat, mely szerint a természeti szépben való gyönyörködés összefüggésbe hozható az erkölcsi érzéssel. Kant a szépségeszmény mibenlétét boncolgatva jutott a természeti és a művészi szép fogalmáig, mibenlétüket elemezve fogalmazódott meg benne a felismerés, hogy a természeti szépben morális érdek rejtezik. A természet szépségével az emberben rejlő erkölcsi értékekre utal. Apáthynál többször is visszatérő téma a természetben gyönyörködő ember, azonban ebben az írásában domborodik ki legmarkánsabban a szándék, mely a természeti szépet az emberi magatartás erkölcsi vetületével is összekapcsolja. A bölcsesség mibenlétének kérdése fogalmazódik meg a rövid karcolatban, de a kérdésre adott választ az olvasónak kell megfogalmaznia. Ugyanezt a kérdést boncolgatja a következő, Bölcsesség, vagy balgaság? című írás is. Ebben azonban nagyobb szerep jut a történetnek, de csak azért, hogy mintegy másik dimenzióba helyezze a bölcsesség és balgaság megvilágíthatóságát. A bölcsesség, illetve a balgaság relatív voltát domborítja ki az író, és annak eldöntését, hogy mi alapján mondunk valamit, vagy valakit bölcsnek, vagy balgának, az olvasóra bízza. A harmadik darab, az Ez is társaság címűben a magány hangjai szólalnak meg. Amolyan önvallomásként is felfogható, melyben a magánnyal küzd meg az író. írásában újracsak a menekülés, a magány elől való menedékkeresés lehetőségeként jelenik meg a természet, melyben az ember valamilyen társaságot lelhet. Az állatok, a növények mind-mind potenciális beszélgetőtársak. „Ez is társaság." - írja Apáthy, mégha különleges is. Apáthy írásaiban nem először bukkan fel az időélmény, melyek a városi lét felgyorsított tempójának megélését, a modern ember időhöz való viszonyát boncolgatják. Az Éjfél című írás az idő múlandóságának, a pillanat visszahozhatatlanságának szinte filozófiai magassá-