Kapronczay Károly szerk.: Orvostörténeti Közlemények 196-197. (Budapest, 2006)

TANULMÁNYOK — ARTICLES - SZABÓ Katalin: A szépíró Apáthy István

nő, irodalmi igénnyel írt rajzait, novelláit, leveleit. Apáthy ezekben az írásaiban nem az orvos, hanem a biológus szemével nézi a világot. A természetről szóló rajzaiban biztos, határozott, ugyanakkor élénk vonalvezetéssel varázsolja az olvasó elé a kibontakozó képet. Minden tehetsége megvan hozzá, hogy a leírás ne unalmas felsorolás, ne csupán ténymegállapítás, hanem előtáruló, látványos, színes kép legyen. Ugyanakkor mégis hiányzik ezekből a képekből valami. Hiányzik belőlük az ember, hiányzik belőlük az indíttatás meghatározása, az hogy minek okán jöttek létre a természet, az élet szépségét dicsőítő írások. Csak erőtlenül mutatkozik meg bennük olykor-olykor, hogy az ábrázolt, felmagasztalt, békét árasztó természet nem más, mint a városi ember utolsó menedéke, a nyugalom és a csend szigete, mely a város zajában, tülekedésében megfáradt embernek védelmet nyújt. Az Apáthy által ábrázolt természet „sziget", a szó irodalmi értelmében sziget volta abban is megmutatkozik, hogy az író mint az elkülönülés, ha csak egy kis időre is a társadalomból való elzárkózás fizikailag behatárolható helyeként mutatja be. A természet leírása különösen ilyenkor, sziget jellegének kidomborításakor nem válik öncélúvá, de akkor sem öncél, amikor az írás ismeretközlő szerepe kerül előtérbe. Éppen ezért a szemlélő, az író, aki a narrátor is egyben körbetekint és megfigyel, de nem változtat és nem avatkozik be a természetben tapasztalt folyamatokba. így, még a betéttörténetekkel gazdagított írások is a statikusság képzetét keltik az olvasóban, annak ellenére, hogy a leírás tárgyai a térben léteznek, mozognak, cselekszenek, a megfigyelésükhöz és leírásukhoz pedig idő kell. Inkább a tudós és nem az érző ember megfigyelései tükröződnek ezekben a tárcákban, de úgy, hogy a megfigyelőben sem, vagy benne csak ritkán észlelhető változás. Babits írta a művész és a tudós világlátását, világértését összehasonlítva, hogy „a művész az az ember, aki mindent belülről lát, ekként mindent belülről megért (a tudós az, aki kívülről érti meg) és mindennek megérti a létjogosultságát". Apáthyban gyakran ez a külső megértés győzedelmeskedik. Gyulai a már idézett kritikájában, más szavakkal ugyan, de éppen ezt a belső megértést kérte számon az író Apáthyn. Apáthy tárcáit olvasva óhatatlanul eszünkbe ötlenek Foucault gondolatai is az orvosi megfigyelésről. „A megfigyelő tekintet őrizkedik a beavatkozástól: néma és mozdulatlan, A megfigyelés mindent a maga helyén hagy; ami adott, abban számára semmi rejtett nincs. [...] A tekintet a saját igazságában teljesedik ki, és akkor fér a dolgok igazságához, ha csendesen irányul rájuk; ha minden hallgat akörül, amit lát"

4 - írja Foucault. Valahogyan így jár el Apáthy is. Némán fürkészi a természet titkait, nem kérdezve faggat, nem kísérletezik. A tudós tekintet mellett azonban gyakran megjelenik a városi ember rácsodálkozása a természet szépségeire és érdeklődése is a titkai iránt. Ilyenkor mintegy a városi lét, a zaklatott életmód oppozíciójaként jelenik meg a nyugalmat sugárzó természet, mely képbe némi nosztalgia is vegyül. iß. Apáthy István Apáthy István (Pest, 1863 - Szeged, 1922) fővárosi értelmiségi családból származott. Apai nagyapja még gazdatiszt Bezerédj István birtokán, édesapja viszont már elismert jogtudor, királyi tanácsos, vaskorona-rendi lovag, egyetemi rendes tanár, akadémiai tag, országgyűlési képviselő Pesten. 4 Foucault, M.: A klinikai orvoslás születése. Corvina, Budapest, 2000. 219.