Kapronczay Károly szerk.: Orvostörténeti Közlemények 190-193. (Budapest, 2005)

Birtalan Győző: Üzenetek az európai múltból - (Idézetgyüjtemény)

Az antikvitás világát akkoriban az sem kedveltette meg, hogy ehhez kötődött a latin nyelv, a maga idegenszerű hangzásával, furcsa, szófüzéseivel, amit szigorúan vett iskolai feladatként kellett tanulnunk, nem is szólva a szó szerint megkövetelt memoriterekről. így azután Horatius, Vergilius, Caesar, Augustus császár és hasonlók szavai, tettei, nagysága, dicsősége sokáig üres frázisként maradtak meg bennünk. Ebbe a „pogány" létezési rétegbe egyébként sem volt egyszerű behatolni a keresztény evidenciák felől nézve. Ehhez fel kellett ismerni, hogy létezett az üdvözülés és a bűntől megváltás illúziójától mentes világnézet. Ebben a természet valóságával való együttélés közvetlenebb, harmonikusabb volt annál, amit a későbbi egyházi kultúra elfogadhatott, amely a jó-rossz ellentétet ezen a szinten is meghatározta. Meg kellett értenünk annak a teljes tartalmát, ahogy a régi görögök és rómaiak az élet, a halál, az erény a kötelességek és a sors nagy kérdéseivel szembenéztek. Hosszan tartott, amíg e megértéshez eljuthattunk. ,jvíindenek anyját énekelem, Gaiát, a szilárdat, ő a legősibb, ő táplál mindent a világon, mit csak isteni föld tart hátán, vagy mit a tenger, bő vagyonából táplálkoznak a szárnyasok is mind. Általad áldottak termésben, gyermekeikben, úrnő, mind a halandók, s élelemük, ha kívánod, adhatod, elveheted, s az boldog, kit te szívedben méltatsz jóakaratra: van annak mindene bőven. Szántóföldje kövér termést ont és legelője barmokban gazdag, házát megtölti a sok jó... " (Homérosz: Himnuszok XXX.) A homéroszi himnusz az életet és a táplálékunkat teremtő Földanyát köszönti. Vallásos mélységű élményt sugároz, hálát, elragadtatást hirdet a létezés örömében. Az ősi kezdetek embere igen sokféle formában fejezte ki ezt az élményt. Az ógörögök rátaláltak erre a legközvetlenebb, félelem nélküli áhítatra, széttárva karjukat a hatalmas Jótevő felé. Ok fedezték fel és mondták ki felülmúlhatatlan pontossággal és méltósággal az emberi képességek pompás gazdagságát és e képességek kibontakozásának lehetőségeit. Ebben természetesen benne foglaltatott a Sors (mely náluk mindig nagy betűs) által megszabott határvonal, melynek átlépéséért bűnhődni kell. Erről a végzetről szólnak nagyszerű drámáik, köztük Szophoklész Antigonéja, is. Ebben foglaltatik a tragikus eseménysor egyik nyugvópontján a kar által énekelt klasszikus meghatározás a „legcsodálatosabb élőlényről", az emberről: „Sok van, mi csodálatos, de az embernél nincs semmi csodálatosabb. O az, ki a szürke tengeren átkel, a téli viharban örvénylő habokon,