Kapronczay Károly szerk.: Orvostörténeti Közlemények 190-193. (Budapest, 2005)

KÖNYVSZEMLE - BOOK REVIEW

érintették. Mária Terézia és II. József uralma idején korszakos jelentőségű átszervezések zajlottak. Ezeket foglalja össze „A magyar kórházügy 1711-1790" c. fejezet. Mária Terézia uralkodása alatt a népvédelem, bár nem került ki a vármegyék fennhatósága alól, de állami felügyelet alá került. A Helytartótanácsnak kellett ellenőriznie, hogy rendben van-e az ispotályok, lazarénumok állapota, pénzügyi háttere, élelmezése. Forrásokat szabadítottak fel a beteggondozó házak fenntartása érdekében. Az 1738-ban életbe léptetett „Birodalmi szegényházi és kórházi rendszabály"egyik legnagyobb vívmánya az volt, hogy képzett orvosokra és betanított személyzetre - ápolókra - bízta a betegek gondozását. 1769-ben orvosi karral egészült ki a magyar tudományegyetem, s mivel az orvosképzés elengedhetetlen feltétele volt egy gyakorló kórház kialakítása, ez az esemény is a kórházügy fellendülését segítette elő. A pesti Szent Rókus Kórház 1798-ban 220 betegággyal nyílt meg, ami már akkor kevésnek bizonyult, ennek ellenére ez a kórház maradt Magyarország legnagyobb polgári egészségügyi intézménye a 19. század közepéig. A polgári kórházügyhöz képest előnyösebben alakultak a - birodalmi politikai érdekeket közvetlenebbül szolgáló - hadsereg egészségügyi viszonyai. Az 1726-ban alapított pesti Invalidus Házat kibővítették, így abban 2000 rokkant elhelyezésére nyílt lehetőség, majd több helyőrségi kórház is létesült. A reformkorban már több jelentős város rendelkezett száz főnél nagyobb befogadóképességű kórházzal. A nemzet ügyének felkarolása megnyilvánult az egészségügyi intézmények fejlesztése terén is. Létrejöttek speciális intézetek (pl. tébolyda, gyermekkórház, szemkórház, stb.), ezek már azt jelzik, hogy megindult az orvostudomány szakosodásának folyamata. Az 1848-49-es szabadságharc a katonai kórházi rendszer kiépülését tette szükségessé. Az önkéntes betegápolónök munkája (Kossuth Zsuzsanna vezetésével) szervesen kiegészítette a tábori orvosok munkáját. Az 1860-as évektől a kórházi rendszer fejlesztése viszonylag nagy léptékkel haladt, de még mindig messze elmaradt a szükségletektől, így a monarchia időszakában is mindvégig időszerű feladatnak tekintették. „A magyar kórházügy reformja 1867—1918" c. fejezetből kiderül, hogy a kórházak helyzetét az 1876. évi XIV. tc. rendezte, amelynek egy része egészen a II. világháborúig érvényben maradt. Ez szabályozta a működés feltételeit, a gyógyító tevékenység ellenőrzését. Leszögezte, hogy a kórház nem fogadhat be olyan embereket, akik nem betegek - ezzel végképp szétvált a „szegényház" és „kórház" fogalma. 1902-ben már lehetővé vált az állami kórházak, közkórházak, nyilvános kórházak és magánkórházak feladatkörének elkülönítése. Ez a fejlődés 1920, a trianoni békeszerződés után megtorpant. A harmadára zsugorodott területű ország egészségügyi ellátottsága is nagy hiányosságokat szenvedett az elvesztett intézmények miatt, így a II. világháború kitöréséig az egészségügyi kormányzatok a hiányok pótlására és a rendszer továbbfejlesztésére törekedtek. A „Kórházügyünk 1945 után" c. fejezet a II. világháborúban 70 százalékos veszteséget szenvedett kórházi rendszer újjáépítését tárja elénk. A kórházügy eddig röviden ismertetett történetére épül dr. Kapronczay Károly könyvében az ápolásügy története, amelyet az utolsó hat fejezet foglal össze. Az egyházi rendhez tartozó betegápolóktól, a világi betegházak betanított személyzetétől és a katonai egészség-